Szerintetek jó a regényem?

Egy fantázia regényt írok, vérfarkasos(de mielőtt frászt kapna mindenki, hogy ez már unalmas, itt csak vérfarkasnak elnevezett, kitalált "varázslény"-ről van szó, nem a szokott értelembe véve vérfarkas)

Leírok 3 részletet időrendi sorrendbe, kíváncsi vagyok a véleményetekre:

"Kibámultam az erkélyajtón. Telihold volt, a csillagokat szürkészínű felhők takarták el. Szakadt az eső, a súlyos cseppek lassan csorogtak végig az üvegen. A hold fénye halványan bevilágította a szobámat, a bútoraim hosszúra nyúlt árnyékokat vetettek a padlóra - egészen rémisztő volt. Odakint a kutyák, mintha megvesztek volna, úgy ugattak.

Egy történetet képzeltem el magamban. Bár azt nem tudtam, pontosan mi a történet, annyi biztos, hogy odakint játszó, ijesztő, és drámai volt. Féltem tőle. Olyan hátborzongató volt az egész. A sötét szoba, és az a fura kaparászás, amit...

Kaparászás? Az erkélyem felől jött a hang. Lassan kikászálódtam az ágyból. Remegő lábakkal, csigalassúsággal sétáltam az ajtóhoz. Körmök csikorgása hallatszott az üvegen. Végigfutott a hátamon a hideg, éreztem, amint körmeim a tenyerembe fúródnak, miközben idegesen szorítottam ökölbe a kezemet, amilyen erővel csak tudtam. Egész testemben remegtem. A kaparászás egyre hangosabb lett. Összeszedtem a bátorságomat, szembefordultam az erkélyajtóval, és megláttam..."

na jó, ez elég béna lett az erkélyajtóval meg mindennel...

" Napról napra jobban elvesztem az egyre hosszabbra nyúló éjszakában. A sötétben. A hegy, az erdő, a patak, a dombok, az utak - mindet olyan jól ismertem, most mégis olyan volt, mintha vakon kóborolnék egy soha nem látott helyen. Az éjszakák szinte végtelenek voltak. Úgy éreztem, a Nap már sosem kel fel. Elég idegesítő volt. Fura. Hiába futott Jay, vagy akár Jen, Betty, Amy, vagy bárki más, olyan magányosnak éreztem magam. Elveszettnek. Hiányoztak a színek, a formák. Olyan kihalt volt.

Mégis jól esett itt rohangálni. Volt jó oldala is. "

és a harmadik:

" Becsuktam a szemem, majd belezuhantam a fura félhomályba s a csendes éj sötétjébe. Zuhanás közben pedig méregszínű, gonosz szemek villantak körülöttem, melyek szikrát szórtak, s elnyelték lelkemet a sötéttel együtt...

*

Rémisztő volt - az éppen vörös - szempár, amelybe kétségbeesetten bámultam, torkomban egy sikítást némán elfojtva. Pillantása éles pengeként hasított belém, bíborszín árnyalatai rideggé tették. Egész testemben remegtem, miközben igyekeztem nem pofára esni a hátamba szúró pengék erejétől. Tényleg fájt belenézni a gyilkos szembe. Fizikailag teljesen tönkretett.

Nem értettem az összefüggést. Ha a lelkemmel állnak csak kapcsolatban, miért érzem mégis, amint a gerincemet máglyán égetik?A fejemen - egyúttal az agyamon - mintha kést döftek volna át, a számban a tulajdon vérem ízét éreztem. A fogaim hirtelen fájdalmasan, darabokra törve akartak kihullani. A torkomat szinte átszúrta néma sikolyom fájdalma. Karjaimból szinte kihullott az izom, a lábaim mintha baltával vágnák egyre apróbb darabokra. Majd' összeestem.

Kezdtem megérteni. Bármit tettem, mondtam, vagy gondoltam, csak a káromra vált. A lelkemet éppen elrabolni készültek. Elragadott, megsemmisített a pillantás. Elragadott a földtől, szíven szúrt, eltalált, kilopta a lelket üresen izzó, darabokra eső testemből. Szinte széttépett. Kettéhasított. Belémköltözött. Egyszerűen megkínzott.

Valóságbeli emlékeimbe, gondolataimba kapaszkodva próbáltam ellenállni és legyőzni. De egyszerűen nem ment. Túl nagy volt a késztetés, hogy elengedjem a fájdalmat, és a sötétségbe zuhanjak, ahol megszűnnek az érzések, a fájdalom. Ahhoz viszont ez a fájdalom volt túl nagy, és túl erősen kellett bele kapaszkodnom, hogy ne tudjak másra gondolni. A fájdalom volt az egyetlen, ami most segített, az egyetlen valós dolog bennem. A valósat viszont csak valódi gondolatokkal szüntethettem meg. A kockázat viszont túl nagy volt, hogy átcsússzak a rossz irányba, és elnyel a sötétség, a gonosz démonok pedig üres testem izzó, fájdalmas, kínzó világába költöznek.

És ez mind csak egyetlen pillantás műve. Beszédről, érintésről, tettekről pedig még szó sem volt. Ha a pillantás így kínoz, ezek képesek lesznek megölni?

Fél percig sem tartott, míg ezt végiggondoltam, de ennyi is elég volt. Éreztem, amint jeges kezek fonódtak először a csuklóm köré, hegyes, sárgásodó körmüket az erembe vágva. Azonnal kicsordult a vérem, vörös tengerként ömlött a folyóba."

Ennyi volna. Bocsi, tudom, hogy az utolsó kicsit morbid lett. Várom a válaszokat :)