Szerintetek jó lett, amit írtam?

Cím: Egy pár meleg csizma

- Olyan sötét van itt! Nem mehetnénk haza?

- Nem, itt kell maradnunk, amíg édesapád hazaér…

Mondta a kislány anyja, hangjában fájdalmas reménytől remegve. Ránézett gyönyörű gyermekére, akire olyan büszke volt, majd néhány pillanatig gyönyörködött benne. Lassú mozdulatokkal a teáskanna felé nyúlt, majd öntött a forrón gőzölgő teából mindkettejüknek. Puha takaróval ölelte körül gyermekét. Ez adott a menedékhelynek, egy kellemes megnyugvást. Valamit, ami otthonukra emlékeztette őket. A kislány egy ideig elmerengve kortyolgatta a jóízű teát, majd anyjához szólt:

- Apa mikor fog hazajönni?

- Hamarosan, édesem. Ha te is imádkozol velem érte, akkor még hamarabb haza fog jönni.

Megsimogatta lánya fejét, majd folytatta a gyékénycsizma fonását, amit a Don-kanyarnál harcoló katonáknak küldtek, hogy meg ne fagyjanak, a vérfagyasztó hidegben.

Csípős szél fújt a csatatéren, ahol a magyar hadsereget hajtották a Német katonák, oly kegyetlenül, ahogyan még soha azelőtt. Nagy Mihály, az édesapa is ott volt, lába félig megfagyva a -30 fokos hidegben, ám végig harcolt és küzdött az igazságért. Legfőképp talán azért, hogy újra láthassa szerető családját, akik eközben szüntelenül fonták a gyékénycsizmát és imádkoztak érte. A hatalmas pusztításban, 60.000 magyar katona halt meg. Vérbe fagyva, egymásra halmozódott halotti dombokat alkottak a Don-kanyar havas csataterén.

Mihály is ott volt, még élve, ám teljesen magára maradva, mert rajta kívül már szinte senki sem élte túl a viadalt.

Leült a halottak dombjára, és tapogatni kezdte félig megfagyott lábát, amit már alig érzett. Amit viszont tisztán érzett legbelül, az a remény. A remény, hogy újra megölelhesse kislányát és azt mondhassa neki: - Ó, az én drága kislányom! Úgy hiányoztatok!

Ebben a pillanatban, egy hang szólította meg a háta mögül, amit utána egy érintés követett. Valaki megfogta a vállát, s így szólt:

- Mihály fiam, vedd föl ezt a csizmát, mert nem jutsz haza ezzel a cipővel. Ebben meg fog fagyni a lábad, és meghalsz.

Miután Mihály megfordult, egy őhozzá hasonló katonát látott, akinek lábán meleg, téli csizma volt.

Megfordulva így szólt:

- Honnan tudja a nevemet?

- Tudom. – Válaszolta a katona, aki már nyújtotta is felé meleg csizmáit.

Mihály azonban nem akarta elfogadni.

- hogyan fogadhatnám el? Akkor a maga lába fog lefagyni!

Ekkor a katona elmosolyodott és így szólt:

- Attól te nem félj, az én lábam soha nem fog megfagyni. Fogadd el.

Odaadta neki a csizmákat, majd elbúcsúztak. Nagy Mihály lábára pontosan illett a csizma és fagyott lábait jóleső meleg árasztotta el, ahogyan a szívét is, hogy ilyen jó lelkű emberek vannak még a világon. Éppen meg akarta köszönni jótettét, de az idegent, már nem látta sehol.

Miután lábai kellően felmelegedtek a járáshoz, elindult megkeresni maroknyi alakulatát, amely keserves, hosszú menetelés után végre sikerült. Csapata örömmel fogadta őt, majd együtt indultak el a hosszú útnak, amely otthonuk felé vezetett. Hosszú kórházi kezelés után, végre elérkezett az idő számára, hogy hazamenjen és szívére ölelhesse szeretteit.

Hiába…ha az ember ilyen tisztán szeret, a léleknek határa nincsen… még több ezer mérföldről sem.

Ha olyan kilátástalan és reménytelennek tűnő a helyzeted, mint Mihálynak, jusson eszedbe e történet. Ez adjon neked erőt és kitartást, hogy téged is megtaláljon egy ilyen angyal, aki ad egy pár meleg csizmát, hogy talpra tudj állni...