Titeket érdekelne ennek a könyvnek a folytatása?

Egyszer már feltettem ezt a kérdést, ugyanerre a regény kezdeményre, de akkor még csak pár sor volt meg belőle, és nem kaptam elég választ a kérdésemre. :)

( Légyszi legyen elég türelmetek végigolvasni! köszi )

A történet:

Egy tükör előtt találtam magam, végignéztem a tükörképemen, még csak nem is lepődtem meg, pont olyan volt, mint én, az álmaimban……a hajam dús göndör, tűzvörös, a vállamig ért. Bőröm színe kreol, szemem gyönyörű zöld. Farkasszemet néztem a tükörben lévő tökéletes lénnyel, számat gyengéd mosolyra húztam. Mikor nagy nehezen elszakítottam tekintetemet az arcomról, végignéztem magamon. Karcsú, kecses alakomra a rajtam lévő zöldeskék szatén ruha tökéletesen illeszkedett. Amikor végeztem önmagam megszemlélésével, a külvilágot is elkezdtem felfedezni. A tükör melyben eddig magamat csodáltam ezüst keretbe volt foglalva, előtte fésülködő aszal, tele apró csecsebecsékkel. Homályosan érzékeltem, hogy a teremben még helyet foglal egy fekete zongora és egy moha zöld bársonyheverő, de akkor a figyelmemet lekötötték a mindent betöltő ablakok, de főleg az, ami az üvegen túl volt. Először azt hittem a szemem káprázik, de egy idő múltán rájöttem a szememmel semmi baj, meghökkenésemet a táj színpompája és harmóniája okozta. Az ég bíbor vörös és narancsszínben pompázott. Felhők csak foltokban voltak jelen, így láthattam a nap fekete sziluettjét amint épp a horizont alá bukik. Az ég alatt, ameddig a szem ellát sűrű, hullámzó fűtenger. Miután már egy ideje bámultam a tájat, észrevettem egy lányt a fűrengetegben, aki úgy beleillett az összképbe, hogy olyan volt, mintha csak azért élne, hogy ott álljon és nézze a naplementét. Nagy nehezen levettem a szemem a lányról, és újra végigpásztáztam a helységet, melyben álltam. A szobában tényleg ott állt az ébenfekete zongora, az ablakok előtt pedig a heverő, a hangulat, amely ebben a helységben uralkodott, olyan megnyugtató volt, hogy semmi kétségem sem volt afelől, hogy nem csak álmodom, hisz ezt az érzést nem álmodhattam, ezt igazán éreztem. Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott a gondolataimba merülve, de úgy gondoltam, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy egy életre boldog legyek1 Mélázásomból egy férfi lépteinek hangja ébresztett fel. Odarohant hozzám, átölelt, majd elhúzódott tőlem, és szemügyre vett, így én is megszemlélhettem. Magasabb volt mint én, kreol bőrű, barna, kusza hajú, és gyönyörű karamellbarna szemű. Egy bézsszínű inget viselt, hozzá barna nadrágot. Miután végeztünk egymás csodálásával, a szemembe nézve ezt mondta: Örülök, hogy itt vagy. Nem tudom miért, de örültem, hogy így érez, úgyhogy a válaszom az övéjére rímmelt. Újra egymás szemébe néztünk, és mindketten elmosolyodtunk, majd kézen fogott és kivezetett a szobából. Ablakos folyosókon haladtunk végig, ahol lépésről lépésre mosolygó, pukedliző szolgáló leányokba ütköztünk, akik kíváncsian jártatták rajtunk a szemüket. Öt perces séta után egy szárnyas ajtóhoz értünk. Miközben a férfi a kulcsokkal babrált, elgondolkoztam rajta, vajon mit rejthet az ajtó, talán háromfejű sárkányt, vagy egyszemű küklopszokat? Ahogy erre gondoltam a kezem remegni kezdett, és csak akkor jöttem rá, hogy azt a férfi még mindig szorosan az övébe zárja. Megpróbáltam mérsékelni a kezem remegését és nem gondolni az ajtón túli borzalmakra. A férfi megtalálta a megfelelő kulcsot, elforgatta a zárban, és lenyomta a kilincset. És ekkor felébredtem. Mereven néztem magam elé, az álmomra gondoltam, vagy a valóságra? Rémisztő, percekig nem fogtam fel, hogy hol vagyok, az álom most kezdődik, avagy most ért véget? Egy pittyegő hang zökkentett ki zavaros gondolatmenetemből, és akkor felfogtam. Ébren vagyok. Az ébresztőórám a Fél hetes kelést jelzi, ideje dolgozni menni. A csengőt automatikus mozdulattal kinyomtam, és felültem az ágyon. A mozdulatot oly kecsesen tettem meg, mint még soha életemben semmit. Az álmom olyan intenzív volt, hogy a tudatalattim emlékezett a nő kecses mozdulatára és utánozta azt. Megráztam a fejem. Hisz ez nem lehet, egy álom nem befolyásolhatja a mozgásom, és a gondolkodásom. A nap folyamán megpróbáltam az ilyen szürrealista gondolatokat kiverni a fejemből és inkább a dolgomra koncentrálni. Hálóingben kibotorkáltam a fürdőszobába, és belenéztem a lakásban található egyetlen tükörbe. Az arcom nyúzott, pont amilyenre számítottam. Barna szemeim alatt nagy sötét karikák, fehér szeplős arcomon a lepedő gyűrődéseinek nyomai. Hosszú, barna hajam a nyakam köré tekeredett, a nyakláncom pedig, amit mindig viselek belegabalyodott a nyakam köré fonódott hajkötegbe. Borzalmasan néztem ki, de rá sem hederítettem, kis fürdőszobai ablakomon tekingettem kifelé, hogy meglássam a nap első sugarait a nyári égen. Meleg nap lesz, nagy a tömeg, sok turista, rengeteg látnivaló.

Bámészkodásomból hangos dörömbölés zökkentett ki, a kopogás csak nem hagyott alább, és most már ideges hangok is társultak hozzá. A főnököm az, gondoltam, ő ilyen kitartó, és bosszantóan figyelmetlen. Ha legalább a szomszédokat hagyná aludni. Ajtót nyitottam, és beengedtem a negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó, türelmetlen főszerkesztőt.