Mit gondoltok erről a történetről?

A kezdet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember… aki boldogan élt, míg meg nem halt. Igen, ez az ideális történet. Van valaki, egy tökéletes élettel, melyet, míg él, élvez és örül neki, és végül úgy hal meg, hogy szinte nevet, miközben a botjára támaszkodik.

Én is mindig egy ilyen életre vágytam, mindennél jobban. De sajnos nekem a sors valami egész mást rendelt. Az én életem nagyon rövid volt. Tizenöt év alatt csak annyit tanultam meg, hogy nem szabad félni a haláltól. Erre tisztán emlékszem. Nem sok minden maradt meg bennem arról az időről, amíg azt mondhattam, hogy én is vagyok, létezek. De ez igen.

Emlékszem arra a napra. Apával bementünk a kórházba. Akkor még csak tizenegy éves voltam, és a sok film hatására magammal vittem egy napszemüveget a hóvakság ellen. Valójában nem volt buta gondolat. Az egész épület teljesen fehér volt. Az ajtók mögött betegek próbáltak gyógyulni, illetve már a sírfeliratukat fogalmazták meg.

Mi az intenzív osztályra mentünk. Ott volt Anya, súlyos fej-és bordasérüléssel. Ezt az orvos mondta Apának, de én akkor még csak azt értettem, hogy nagyon beteg, és lehet, hogy meg fog halni. Mikor az orvos kiment, elfogott a sírás, és rádőltem az én szeretett édesanyámra, Apa pedig rám.

Így feküdtünk egy darabig, és csak azt vettem észre, hogy valaki hozzánk beszél. Már nem is rémlik, mit mondott, de felegyenesedtünk, Apa átölelt és kisétáltunk az autóhoz. Mikor visszanéztem Anyára, mosolygott, és én is elmosolyodtam. Arra gondoltam, miért ne jönne rendbe? Nem is sejtettem, hogy akkor látom őt utoljára rám nézni.

Ezután már nem sok minden rémlik, de arra tisztán emlékszem, mikor felhívták Apát telefonon, hogy Anya meghalt. Addig nem is gondoltam volna, hogy egy autóbalesetben ilyen módon is meg lehet halni. Az életem ezen szakaszából csak a nagy fájdalom rémlik, az, hogy képtelen voltam elviselni, hogy soha többé nem láthatom őt. Képtelen voltam felfogni ezt a nagy távolságot, azt az időt, amit Anya és egyszer én is a sírban fogok tölteni az örökkévalóságig.

Emlékszem, a templomban, a ravatalozás előtt is elfogott a sírás, annyira, hogy Apa kiküldött az épületből, hogy megnyugodjak. Ott, a templom előtti udvaron láttam meg őt először. Csinos, tizenhat, tizenhét éves fiú volt, göndör, szőke hajjal és fényes kék szemmel. Akkor csak integettem neki, mert barátságosnak tűnt, de ma már egyértelműen vonónak tartanám.

A temetésen sem bírtam ki sokáig sírás nélkül. A sok rokon és Anya biztonsági őr kollégái mind fekete gyászruhában voltak, akárcsak Apa, én, vagy barátnőm, Ashley. Amint vége lett a ceremóniának, Anyát elhamvasztották, egy urnába tették és befalazták egy kis kőfalba, ahol mindörökre ott marad. Ezután Apa hazavitt és hosszú ideig nem csináltam mást, csak sírtam. Képtelen voltam megemészteni. De nem én voltam az egyetlen.

Ez két évvel az után történt, hogy Anya meghalt. Apa képtelen volt feldolgozni, ami történt és öngyilkos lett. Később, ha visszagondoltam erre, eszembe jutott, hogy gondolhatott volna rám is. Akkor még nem tudtam, hogy valójában meggyilkolták, és a rendőrök azért nem jöttek erre rá, mert nem tudták, hogy egy vámpír úgy is be tud menni a lakásba, hogy nem feszíti fel az ajtót és nem töri be az ablakot.

Miután mindkét szülőm meghalt, egy nevelőotthonba raktak, ahol ugyan új barátot találtam, Cara-t nem volt benne sok vigasz, mert sokáig pszichiáter is foglalkozott velem. Ekkor már nagyon féltem a haláltól és nem mertem lehunyni a szemem, mindig bennem volt a gondolat, hogy többé nem kelek fel.

De hamar megmenekültem erről a helyről. Ugyanis tizenöt évesen eljött hozzám a szőke fiú és elmentünk sétálni. Erre, az életem legutolsó pillanataira emlékszem a legtisztábban. Emlékszem, hogy a hold pont félig volt eltakarva, még meg is jegyeztem a fiúnak, ő pedig mosolyogva nyugtázta. Emlékszem a dzsekije illatára, és arra, hogy a kőfal, miközben mentünk, felkarcolta a karom és ezért milyen mérges lettem magamra.

De arra is emlékszem, mikor megálltunk és úgy tűnt, hogy a fiú meg akar csókolni. Azt mondta, látja, hogy nem örülök az életnek, hogy magányos vagyok, és hogy félek a haláltól, de ő majd segít. Ötletem sem volt, honnan tudja, hogy így van. Emlékszem, mikor megéreztem a nyakamon a száját, nem tudtam mit akar, és emlékszem, mikor már a fogait is éreztem. Teljes erővel megharapott, én pedig megvonaglottam a fájdalomtól és mikor elengedett, összecsuklottam. A nyakamra tapasztottam a kezem, és éreztem, hogy el fogok ájulni. Minden kezdett elsötétedni, csak a fiú arca világított még a fejemben, majd az is eltűnt.

Nem azért tette ezt, mert szeretett. Mert unatkozott. Vagy, mert muszáj volt. Azért tette, mert látta, hogy szenvedek, magányos vagyok és félek. Igen. Féltem a haláltól. És most megkaptam a legnagyobb adományt az élettől, amit valaha is kívánhattam volna. Most enyém lett az egész örökkévalóság. Ha már az életem szomorú volt, és rövid, legalább a halálom boldog lesz talán és mindenképpen hosszú. Nagyon hosszú.

NIncsenek kifigurázva!!! Bocs, de nem tudom, hogy ezt miböl gondolod! Amugy ezt is én irtam ki:

http://www.gyakorikerdesek.hu/szorakozas__konyvek__1846077-m..