Van itt olyan, aki Sci-fi regényt/novellát ír?

Üdv.

Éppen egy ilyesmit írok. Regény. Címe "Macskasanzon" Íme az első fejezet:

1.

Attila haldoklott.

Nem látványosan, sőt azt lehet mondani, minden különösebb felhajtás nélkül agonizált a 23-as szobában, az ablaknál.

Hosszú időbe, évekbe telt, mire sikerült megkapnia ezt a jó helyet az ablak mellett, ahonnan az intézet előtti, szépen gondozott parkra nyílt kilátás, és néha leszállt a párkányra egy-egy galamb.

Attila nagyon szerette ezeket a galambokat, bár etetni nem tudta őket, hogy odaszokjanak, hiszen a személyzetet nem kérhette, hogy helyette etessék a galambokat, Attila szerint, ez hülyén jött volna ki. Galambetetéssel nyúzni az amúgy is kevés számú és túlterhelt ápolónőt, ezt nem akarta, ezért csak olykor nézegette őket, amint aranykarimás szemükkel kíváncsian bekukkantottak a kórterembe, peckesen topogtak egy keveset, fejüket forgatták, biztosan egy kis kaját reméltek, vélte Attila, mint a többi ablaknál, aztán hirtelen, talán valami váratlan jelre, szárnyra kaptak, feltárva evezőtollaik pompás mintázatát.

Az ablaknál hosszú évekig egy bácsi lakott, a Jenő bácsi, parkinzon kóros volt, az egykor hatalmas termetű, jó kedélyű ember, az olajosoknál dolgozott, mint mondta, vagyis olajkutakat fúrtak szerte a világban. Bejárta Európát Afrikát, sőt még Indiába is elvetődtek. Míg tudott beszélni, sokat mesélt a kalandjairól, főleg a csajokról, valamikor bizonyára harsogva nevetett saját pajzánságain, úgy hogy megremegett a kocsma ablaka, a jó korsó sörön pedig, ami előtte állt, meglappadt a hab… Akkortájt, az ágyban, már csak halkan kacarászni tudott.

Attila amúgy jó hallgatóság volt, egész életét intézetekben töltötte, leginkább a könyvekből meg a tv-ből tudott a külvilágról, ahol csodás dolgok vannak, és furcsaságok történnek olykor. Hitte is, meg nem is.

Jenő bácsi viszont hiteles tanú volt rá, míg élt, hogy tényleg van ilyen.

„Odakinn” fényes városok vannak, virágzó nagy mezők, és ősszel olyan a tenger illata mintha egy gyönyörű nő hosszú hajából szállna… A zúgó öbölben óriás, fehér hajók pihennek, míg nem szólítja őket a távolság…Az utasok esténként a bárban iszogatnak, hallgatják a zenét, sőt még táncolnak is, és a fedélzeten úszómedence van… ezt Attila nem nagyon értette, hogy minek az úszómedence, mikor ott a tenger… Jenő bácsi ezért valamikor bizonyára, dinnyényi öklével meglapogatta volna Attila hátát, hogy majd orra bukik, és hatalmasat kacagott volna, mert imádta az életet és a marháskodást, most csak elmosolyodott mondván: ¬ajaj, édes fiam, hát te azt hiszed, hogy egy olyan nagy hajóról csak úgy a vízbe lehet ugrálni? Lehet a fenét, van vagy tíz méter magas, ha valaki onnan véletlenül leesik, az baleset, megáll a hajó, míg kihalásszák a nyomorultat, már ha mázlija van és észreveszik, hogy kiesett…-

Attilát elgondolkodtatta a dolog, az addig rendben van, hogy nagy egy hajó, na de hogy tííz méter! Biztosan színezi a dolgokat egy kicsit az öreg, állapította meg magában, de nem szólt, mert szerette az öreget, nem akarta elvenni a kedvét.

Az öreg kedve így csak lassan tűnt el, ahogy a parkinzon apránként felszámolta érzékeit és testének uralmát, úgy tűnt el a nevetés, a nagy, széles gesztusok, a pajzán történetek, a csajokról, a nagy melókról, nagy kajálásokról meg piálásokról, ritkultak egyre, aztán egyszer csak végképp elmaradtak… Aztán már csak egy folyamatosan hörgő, magatehetetlen valami maradt.

Valami emberszerű dolog, amit naponta kétszer megetetett, aztán tisztába tett két mozdulatlan arcú ápolónő, mert egy nem bírt volna azzal a hatalmas, súlyos testtel.

Sokáig, nagyon sokáig, talán fél évig is kínlódott az öreg, világos pillanatai egyre ritkultak, egészen addig, míg már csak egy maradt, mielőtt meghalt… Akkor intett az ujjával Attilának és megpróbálta feléje fordítani a fejét, már két hete nem evett, csak az infúzió csöpögött a karjába, meg a keze fejébe, ez az aprócska mozgás szabdalta fel az utolsó perceket is, nehezen artikulálva néhány szót mondott, vagy inkább suttogott attila felé.

Attila akkor nagyon szeretett volna felkelni és odamenni az ágyhoz, mindeddig egyetlen barátja halálos ágyához, letérdelni mellé, és megcsókolni az öreg borostás képét.

Attila nem tudott odamenni, mert sehová sem tudott menni, csak feküdni tudott, a kezét sem tudta mozgatni, illetve a jobbot egy picit, régebben jobban tudta, de az régebben volt.

Attila a fejét sem nagyon tudta mozgatni, ha lebillent a kobakja, kellett valaki aki visszabillenti, különben úgy maradt egész nap, lebillent fejjel, és egy idő után megfullad, mert nem kap elég levegőt, sokszor gondolt arra, hogy jobb is lenne tán, de nem vitte rá a lélek, maga sem értette miért, olyan érzése volt ilyenkor, hogy valami dolga van még a világon. Ugyan mi dolgom lehetne nekem? Mosolygott ilyenkor, mert máskor nem igen szokott talán csak Böbére az új ápolónőre olykor, akinek úgy feszült a cicijén a fehér köpeny, hogy Attila mindig azt várta mikor szakad le és repül egyenesen a mindig összeszorított szájú főnővér horgas orrának… az ajtón most éppen Böbe tolt be egy kis kocsit, mindenféle műszerekkel megrakva, mögötte Erős doktor csörtetett, a díjbirkózó kinézetű osztályos orvos. Jenő bácsi türelmetlen mozdulatot tett, és hihetetlen erőfeszítéssel most már hallhatón megismételte a pár szót: légy bátor és erős! Aztán hátra hanyatlott, és nagyjából fél óra múlva szép nyugodtan abbahagyta a lélegzést.

Most meg Attila haldoklott.

Semmi rutinja nem volt benne, így nagyon meg volt rémülve.

Halálra vagyok rémülve, gondolta, és lelkében megjelent a mosoly megfelelője.

Évek teltek el, gondolta, gyatra gyenge évek, se bátorság, se erő, csak néha valami alattomos kis baj, egy nátha is megölheti, mondta a főorvos, mikor azt hitte nem hallja. Ez most nem nátha, hanem tüdőgyulladás, már kigurították a megfigyelőből is, csak a helyet foglalta a drága műszerek közt, kellett a hely másnak, akin még lehet segíteni… aztán Jenő bácsira gondolt.

Légy bátor és erős! J vicc! még hogy ő, Attila, aki most csöndben küzd azért hogy néhány csepp nyál ami a torkán lefelé csordogál meg ne fojtsa, legyen bátor és erős!

Vajon mit akarhatott az öreg, hogy utolsó erejével ezt üzente?

És akkor ijedtében rájött valamire, ellene kell mondania annak az erőnek ami a semmi felé taszítja őt, aztán arra gondolt lassan: Minek, mi a fenének? hogy folytassam ezt? Ezt az életet? A szeme sarkából mozgást vett észre az ablakban arra fordította a szemét, szerette volna még utoljára látni valamelyik galambot, jó lett volna elbúcsúzni legalább valamelyik galambtól, senki mástól nem tudok elbúcsúzni, gondolta vontatottan Attila, csak egy galambtól, az is valami, egy szabad madarat látni, meghalok, ő meg elrepül, a hullámzó levegőnek feszítve szárnyait, az izgő-mozgó, eleven légen vitorlázik el a tejszínhab felhők felé, az én halott arcommal a szemében, arany szemének tükrében… de az ablakban nem egy galamb tollászkodott… hanem… és ez eléggé fura… egy macska ült ott… egy csinos, fekete macska… a nyakán fehér folttal…

Az inváziós flotta parancsnoki hajóján megszólalt a riadójelzés, a tisztek mind az irányítóterembe siettek, hogy feladataikat ismertesse a parancsnok, emberszerű lények voltak, pontosabban a különbségek nem voltak nagyon. A katonaság meg a Tér minden zugában ugyanaz, mert csak egyféleképpen működik, egyenruha, fegyverek, parancsok, meg minden, szóval eligazítást tartott a parancsnok, valahogy így:

Uraim, megérkeztünk a célterületre, a flotta többi hajója egyenként fog teleportálni, nagyjából hatóránként, tehát kb. két hét alatt töltődik fel az állomány, bizonyára már eddig is sejtették, hogy nem azért jöttünk, hogy jót vacsorázzunk a kék bolygó katonáival… (halk, kötelességszerű nevetés)

Uraim, vegyék tudomásul, a bolygót jelenleg uraló faj katonái, kémeink jelentése szerint, kiválóak, bár műszakilag mélyen alattunk maradnak, mindenképp számításba kell venni őket, mert fegyelmezettek és bátrak, ezért nem várt problémákat okozhatnak, nincs nagyobb hiba a hadvezetésben, mint az ellenség lebecsülése, gondoljanak csak a Cirr háborúra, ahol kis híján mindannyian otthagytuk a fogunkat, mert annyira lenéztük azt a fajt, hogy eszünkbe se jutott, hogy titokban kifejlesztették az atombombát, ami nevetséges dolog, ha számítunk rá, de ha nem, akár végzetes is lehet…

Közölhetem önökkel, hogy a Főparancsnokság Operatív Hadműveleti Osztálya elkészült az Inváziós Tervvel, melynek Végrehajtási Utasítását most a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa is véglegesen jóváhagyta, és engem, ekkor egy kicsit kihúzta magát a tiszt, és megigazította kitüntetéseit, és engem kinevezett az Inváziós Parancsnoknak.

A jelenlévő beosztott tisztek ekkor az illemnek megfelelően, lábukkal dobogni kezdtek és hangosan nevettek, a parancsnok elégedetten bólintott, köszönöm uraim, rajta leszek, hogy rászolgáljak a bizalomra. Most munkára, uraim! Minden parancsnokkal külön fogom ismertetni a feladatát, nem célszerű, ha minden tiszt minden részletet ismer, hiszen tudják, bár nem valószínű, de akár fogságba is eshetnek, és az emberek rendkívül találékonyak és agresszívak. Feltehetően ugyanúgy nem fognak válogatni az eszközökben, ahogyan mi sem tennénk a helyükben, hiszen fajuk fennmaradásáról van szó… ezt mindig vegyék figyelembe… a hírszerzés főnöke maradjon itt, a többieknek lelépni!

2.

Don Murr nem számított a támadásra, a fák árnyékából ráeső ellenfélnek sikerült meglepnie a tapasztalt harcost, ellenfele hátulról ragadta meg, ami nagyon előnytelen pozíció a harchoz, ezzel minden lovag tisztában volt a Birodalomban. Don Murr nem tudta, ki lehet a támadó, akárki volt, ügyesen csinálta, hogy megvárta itt, mikor éppen Lady Miához siet, és lesből elkapta. A szabályok elvben nem tiltották a cselvetést, de a lovagok nem igazán tartották sokra az efféle győzelmeket. Aki így lesz az Első annak bizony számolni kell a folyamatos kihívásokkal, amit ki tudja meddig bír szuflával… -áhá- kiáltotta Don Murr -szóval te vagy az don Mau, te gaz áruló, orvgyilkos, de majd ellátom én a bajodat- Don Mau sem maradt adósa: -mit akarsz te szerencsétlen rozoga balfék, hiszen olyan lassú vagy már, hogy a teknősbéka is kiröhög, itt az ideje hogy átadd az Elsőséget…- és szorosan tartotta a fogást, amiből Don Murr sehogyan sem tudott kiszabadulni.

Mint köztudott, a lovagok vezetője volt az Első, elvileg övé volt az első és utolsó szó joga a gyűléseken, ahol a nép életét szabályozták és a döntéseket hozták, mindenféle ügyben, amit eléjük terjesztettek. Gyakran kellett igazságot tenni területi vitákban, apasági keresetekben, miegyébben. A gyűlések azonban elégé sűrűn fulladtak botrányba, a lovagok forrófejűsége és elfogultsága miatt. Ilyenkor az első kötelessége volt észhez téríteni a rendzavarót, ebből aztán szintén sok perpatvar, sértődés, miegyéb lett, szóval az elsőség inkább amolyan tekintélyt biztosított, semmint hatalmat. Az elsőt, ha teszem azt, lakomára érkezett, az asztalfő illette, és bár hivatalosan erről szó sem volt, de a ladyk is általában őt részesítették előnyben vetélytársaival szemben… Viszont csak addig lehetett Első egy lovag, míg olyan kihívóra nem akadt, aki legyőzte, onnantól fogva a győztes lett az első. Így írták ezt elő a szabályok, a birodalom egyetlen törvénykönyve, melyet soha nem írtak le, de minden lovag megtanulta a szüleitől mire felnőtt. Ezen szabályok betartása becsület kérdése volt, büntetést nem ismert, csak a becsület elvesztését, aminél szörnyűbbet egy lovag elképzelni sem tudott…

Most azonban Don Murr komoly bajba került, a fogást biztosan tartotta Don Mau aki szintén nem volt gyenge harcos, sok csatában edződött ő is, kijárta a lovagok iskoláját… Don Murr ekkor arra gondolt: -szeget szeggel, ha te cselezel, te piszok, akkor nekem is lehet…- hirtelen felkiáltott, csodálkozva -hát te mit keresel itt?- Don Mau figyelme egy pillanatra elterelődött róla, míg kíváncsian körbesandított, fogása picit meglazult, és ez elég volt Don Murrnak, alábújt ellenfelének és átdobta a feje felett, és máris ő volt felül! Irgalmatlanul elkapta ellenfele szabaddá vált torkát és vadul üvöltve szorítani és rázni kezdte. Don Mau érezte hogy elvesztette a harcot és már csak az életét igyekezett menteni, ezért hangosan rimánkodott kegyelemért, de csak azt érte el hogy a dühödt Don Murr még jobban szorította vasmarkával a torkát, és közben ádázul szidalmazta ellenfelét… Már-már veszni látszott Don Mau sötét lelke… mikor hirtelen erős fény vetődött a küzdőkre és egy haragos kisfiú jelent meg a harc színhelyéül szolgáló verandán, bő pizsamában, és egy strandpapucsot vágott a verekedő kandúrokhoz -franc egyen meg titeket, hülye macskák, hogy aludni sem lehet tőletek- kiáltotta, majd miután szétrebbentek az összegabalyodott kandúrok, megkereste a papucsot és bement épülő házba, nem sokkal ezután elaludt a fény, csak az éjszakai szellő motozott a patakpart füzeinek hosszú levelei közt…

Gábriel letette a tollat, megdörzsölte a középső ujját, amit kissé feltört az olcsó golyóstoll, amivel eddig írt, aztán becsukta a spirálfüzetet, és elővette alóla a kazánnaplót, mert pontosan egy óra telt el azóta hogy írni kezdett, és most el kellett mennie ellenőrizni a műszereket és leolvasni a kertben a gázfogadó állomáson a gázórákat. Ez egy körülkerített fémkonténer volt, kb. száz méterre a kazánháztól, ahol Gábriel dolgozott, és jól esett már kimenni a kazánház nedves is forró légköréből a friss levegőre. Ilyenkor elvben egy csomó műszert kellett volna leolvasni, de ezek nagy részének nem volt értelme, Gábriel és a többi fűtő szerint is, ezt csak azért írták elő hogy elfoglalják őket, vagyis hogy kitoljanak velük, a valóságban csak néhányat olvastak le, a többihez mindig ugyanazt írták, mint az előző adat volt, így az ellenőrzés pár perc alatt megvolt, a gázfogadó állomás hatalmas gázóráit csak a műszak kezdésekor és befejezésekor kellett leolvasni, innen derült aztán ki, mennyi gázt fogyasztottak a műszak során. Illetve nem derült ki semmi, mert a beépített érzékelők sokkal pontosabban és folyamatosan tájékoztatták a számítógépet, ami az egész rendszert irányította, a törvény mégis előírta az emberi jelenlétet…-Ez a mázlink- gondolta Gábriel, miközben a gázfogadó felé bandukolt a kazánház körüli gyér kert csenevész fáinak éjjeli avarában -különben mehetnénk zabot hegyezni.- aztán kulcsával kinyitotta a kis elkerített rész kertkapuját -még szerencse hogy a törvénycsinálók nem értenek a kazánokhoz, ezért van munkánk- felírta az óraállásokat -egyenlőre.-

Hóna alá csapta a kazán naplót, bezárta a konténer fémajtaját aztán átvágott a kis kertecske magas füvén. Éppen azon morfondírozott, hogy le kéne már kaszálni a füvet, de úgy kéne intézni, hogy valaki más legyen szolgálatban kaszáláskor, mikor észrevette a macskát a konténer tetején…

A kazánház körül mindig számos macska őgyelgett, a fűtők nem etették őket, de nem is bánták, mert a macsekok féken tartották az egereket, akik a forró csövek bonyolult, föld alatti járataiban laktak és tenyésztek. Zoli az öreg fűtő szerint, az utóbbi években már kizárólag az egérmérgek különféle ínyenc koktéljaival táplálkoztak, és az így kialakuló, egyre értelmesebb mutációk nemsokára átveszik a kazánház totális irányítását, és nekik, a fűtőknek, lapu kerül a talpukra…-Annyi eszük már most is van, mint neked- vélte ilyenkor Gábriel, majd szokása szerint elhúzta a száját, afféle félmosolyra és felszegte az állát -mármint a gyöngébbjének- de Zoli bácsiról lepattant az ilyen sivár szellemeskedés. Nem is hallotta, úgy beletemetkezett valamelyik puhafedelű, szamárfüles könyvébe, aminek koszlott borítóján két izompacsirta vívott élet-halál harcot, jókora hentesbárdokkal, egy szemrevaló, bár kissé hiányos öltözetű hölgy szepegő színe előtt…

Ezt a macskát még nem látta Gábriel, olyan mozdulatlanul ült a konténeren, mint egy darab fekete kő. Mikor Gábrielt észrevette, barátságosan ráhunyorgott, felállt és nyújtózott egyet, majd újra Gábrielre nézett, mintha akarna tőle valamit. -Cicc, cicc- sziszegte Gábriel, de a fekete cica nem reagált, lustán felemelte orrát a hajnali hold felé, ekkor vette észre Gábriel, hogy a nyakán, mint egy aprócska, habszínű ingmell, fehér folt látható…

A parancsnok hellyel kínálta a tisztet, és ő maga is leült, hatalmas vese alakú íróasztalához, aminek lapján tarka fények villogtak -nos, gondolom, ezredes, tudja miért kértem, hogy maradjon még- a tiszt nem szólt semmit csak várakozón nézett a parancsnokra, már rég megtanulta, hogy egyes kérdésekre, nem szükséges, sőt káros válaszolni, és hallgatni arany… szokta is mondogatni a növendékeinek, hogy a hírszerzés nem egyéb, mint a hallgatás művészete. -na igen, a kaméleon project-ről van szó- halkította le hangját önkéntelenül a parancsnok -erről szeretnék hallani.-

Az ezredes lehajtotta a fejét, nem tudta, mi van ez mögött, a parancsnok a szuper titkos tervezet kevés számú beavatottjának egyike volt, pillanatnyilag és elvileg a felettese. Abban a tévhitben viszont az impérium egyetlen tisztje sem ringatta magát, hogy aki a Hírszerzéssel kikezd, legyen az bárki, még ha egy harmadrangú, primitív bolygócska inváziós parancsnoka is, túlságosan hosszú életű lesz…

-Mire kíváncsi, parancsnok?- nézett az asztalnál ülő tiszt színes fényektől beragyogott arcába, most először.

-Mindenre!- csapott az asztalra a parancsnok tenyerével, mintegy pofon csapva a nyársat nyelt, hallgatag ezredest az asztal túloldalán.

Az ezredes szemében egy pillanatra düh villant, de azonnal uralkodott magán. A parancsnokot beavatták mindenbe, pontosabban mindenbe, ami a Hírszerzés szerint rá tartozott.

„Aki keveset tud, keveset fecseg” ez egy másik alapelv volt. A tervezet minden részletét ő maga sem ismerte. Mit képzel ez a Paprikajancsi, egy szintre merészeli magát tenni a hírszerzés vezérkarával? Ez veszélyes játék, nagyon veszélyes…

-Parancsnok, ön mindent tud…- az öreg tiszt türelmetlen mozdulatot tett -mindent ami rám tartozik… nemde…?- Az ezredes némán meredt maga elé. A parancsnok felállt, körbement az asztal körül, és leült az asztal szélére a hírszerző mellé. Már nem tűnt olyan magabiztosnak.

-Nézze ezredes- fonta össze az ujjait -tudom, hogy ez az invázió, vagy ahogy maguk mondanák benn a parancsnokságon inváziócska, hogy finoman fogalmazzunk, nem egy igazán jelentős dolog. Az impérium haderejének töredékét mozgatja meg. Csupa leselejtezés előtti felszerelést utaltak ki, hagy kopjon el végleg… nem igaz?

Csupa újonc katonát kaptam, hogy egy vidéki csetepatében szagoljanak egy kis puskaport először… és éppen ez az én bajom… öreg katona vagyok már, sokat láttam, főleg vért és szenvedést, sajnálom ezeket a gyerekeket… hej, ha megkaptam volna a 114-es brigádot, akiket kértem, az én régi embereimet, nem is fájna a fejem… -de meg kell értenie- és az öreg tiszt majdnem könyörögve nézett a hírszerzőre -ezekkel a fiúkkal, nem tudom, dűlőre jutunk-e. Nagyon egyszerű, kis rutin feladatnak látszik, túlságosan is… Voltunk már így, odamentünk nagy mellénnyel, és ott is maradt a fele emberem. Ha akkor tudom mire megy ki a játék, az embereim java részét élve tudtam volna kihozni, de nem tudtunk szart se, csak egy szűkszavú parancsot, hogy támadjuk meg ezt meg ezt, foglaljuk el azt pontot, és semmisítsük meg az ellenséget. Mintha az ellenség valami vakok és hülyék gyülekezete volna… A Szolgálat szokása szerint süket volt mint a hal, mi meg ostobaságokat csináltunk, pedig ha elegendő információnk van… a végén meg g-bombával kellett felégetni a bolygót, mert nem bírtuk elfoglalni, csak egyre hullottak a katonáim… a fiaim…-

A hírszerző meglepődött, elszokott az őszinte hangtól. Ránézett az öreg tisztre, és valahogy apja jutott eszébe, az volt ilyen hirtelen haragú, gyorsan békülő ember, és az is ennyire szerette a katonáit… Míg egy peremvidéki hadművelet során nem érkezett róla többé semmi hír…

Hirtelen felállt, hátratette a kezét -rendben parancsnok, akkor talán kezdjük az elején, azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy most meg fogom szegni a szabályokat, és bár nekünk azt tanítják, hogy soha ne bízzunk meg senkiben, én meg fogok bízni önben.

Azonkívül, azt hiszem, a szabályok arra valók, hogy időnként megszegjük őket. Önt a katonái iránt érzett felelősség vezeti, ez ma már sajnos egyre ritkább tulajdonság. Bizonyos információkat elengedhetetlenül szükségesnek tart az invázió sikeres végrehajtásához… ám legyen! Mint tudja, a kaméleon project lényege az hogy bizonyos kulcspozíciókba ügynököket építettünk be, pontosabban embereket szerveztünk be, akik az adott pillanatban aktivizálódnak, és segítségünkre lesznek, valamint…