Mit gondoltok a könyvemről?

Dolorien- nek írom:

semmi köze a twilight-hoz, habár olvastam és szentem jó

igazi gyilkolászósra szeretném megirni XD

Első fejezet

Korán reggel volt. A nap legelső halvány sugarai még nem is látszottak az Affaroni havas hegycsúcsai között, de én már ébren voltam. Nem mondhatnám, hogy önszántamból ébredtem. Fél hétkor a vekker hangosan kezdett csörögni, s ilyenkor az ember előbb-utóbb felébred, hacsak nincs valaki a közelben, hogy kikapcsolja azt.

Ez sajnos nem történt meg, úgyhogy beletörődve abba, hogy elkezdődött az iskola, felültem az ágyon, és nyújtózkodtam egyet. Nem szerettem egyedül lenni a lakásban, mert általában elfelejtek dolgokat, ezért gyorsan átvettem magamban, hogy mire van szükségem az induláshoz. Ezt általában Anyu szokta, de ő jelenleg valószínűleg egy bíróságon van, ugyanis ügyvéd. Apa pedig orvos, a környéken az egyik legjobb.

Mogorva hangulatban tápászkodtam ki az ágyból, lecsaptam az ébresztőóra tetejét, az ablakhoz sétáltam és széthúztam a függönyt. A táj, amit láttam, még javában az igazak álmát aludta, csupán a járművek zaja hallatszódott be enyhén a szobába. A távolban leginkább az Affaroni legmagasabb pontja, a Katader látszott, melynek csúcsa jócskán a felhők fölé nyúlt, eltakarva a napot. Mintha csak a hangulatomat tükrözné, ugyanis nekem sem volt sokkal több kedvem iskolába menni, mint a napnak előbújni. Elfordultam az ablaktól és elindultam a fürdőszoba irányába, habár egyelőre csak sejtésem volt, hogy merre is haladok.

Be kell vallanom, tegnap elég későn - na, jó, nagyon későn - kerültem ágyba. A helyzet az volt, hogy megígértem legjobb barátnőmnek, Lyndsey Ellenaise-nek, hogy ma beviszem az első tanítási napra a könyvemet, amit én írtam és már vagy két éve dicsekszem vele neki, úgyhogy valószínű, hogy lassan meghal a kíváncsiságtól. Habár eleinte azt mondtam neki, hogy nagyon hosszú lesz, egy kicsit elszámítottam magam, de nem sikerült rosszul. Igazi kegyetlen vámpíros story lett, sok vérrel és egy kis szerelemmel.

Nagy nehezen kijutottam a fürdőszobába. Nekitámaszkodtam a fehér porcelán csapnak és szép komótosan arcot, fogat mostam. Elvégre felesleges sietni. Első nap még talán nem bűn elkésni. Csak gáz. Ettől a gondolattól kicsit gyorsabbra fogtam a tempót. Sietve kifésültem kissé göndör, szőke hajam és szép kontyba kötöttem a tarkómon. Így már egész frissnek tűntem, habár valószínűleg magammal kapcsolatban eléggé elfogult vagyok.

Visszagyalogoltam a szobába és gyorsan felvettem az ünneplő fekete nadrágot, a szép fehér blúzt és egy ronda bordó színű kendőt kötöttem a nyakamba, amin az iskolám neve állt. A tanárok mindenkitől elvárják, hogy viselje. Felvettem a Lynntől kapott láncomat is, amin gyönyörű, ezüst szív fityegett, rajta apró műgyémántokkal.

Felkaptam a válltáskám - ami nem volt éppen a legkönnyebb - és lerohantam a lépcsőn. A szüleim már elmentek dolgozni, így rám várt a feladat, hogy reggelit csináljak magamnak, de semmi kedvem nem volt hozzá ráadásul nem is voltam éhes, ezért csak beraktam a holmim közé a szendvicseket meg az innivalót, amik tízórai gyanánt szolgáltak. Bizonyára nem fognak örülni, hogy nem ettem reggelire semmit, de majd legfeljebb veszek valamit a büfében.

Felkaptam a fekete, lakkos, magas sarkú cipőm és a kabátom, amely a fogason lógott aztán elővettem a kulcsomat. Aztán még egyszer körülnéztem, majd búcsút intettem a háznak és kiléptem az ajtón. Gyorsan bezártam, és elindultam az iskolába. Azonban pár lépés után megálltam. Valóban erre kell menni? - tettem fel magamnak a költői kérdést, majd előhalásztam a memóriámból egy régi emléket, mi szerint jó irányba indultam. Legalább az osztálytársaim nevére emlékezzek -fohászkodtam, és miközben újra mozgó üzemmódba kapcsoltam, elsorolgattam őket, névsor szerint. Ezután jöttek a tanárok. Úgy tűnt, ezek jobban nyomot hagytak bennem, mint az útirány.

Miközben a troli megálló felé sétáltam, langyos szellő csapott az arcomba. Szívesen mentem mindenhová egyedül, mert ilyenkor út közben átvehettem az az napi anyagot, esetleg gondolatban még egy részt kitalálhattam a történetből. Most, hogy végeztem a névsorfelmondással, azon töprengtem, mit szól majd Lynn a könyvemhez. Kíváncsi voltam, vajon érezhető-e hogy egy gyerek írta? A sztori kétségkívül egyedi, ebben biztos voltam. Egy lányról szól, aki a vámpírok háborújába csöppen egy véletlen révén. Még egy részt terveztem írni, de úgy döntöttem, várok a következő nyári szünetig. Biztos voltam benne, hogy úgyis túlságosan le fog kötni a rengeteg lecke, és tanulnivaló.

Mikor megérkeztem a megállóba, a járműre várakozó emberek száma egyre növekedett, ugyanis rajtam kívül nem volt ott senki, csak egy ósdi oszlop a menetrenddel, és a megálló nevével. A troli nagyon sokáig nem akart jönni, órám azonban sajnos nem volt, így csak saccolni tudtam az eltelt időt. Reméltem, hogy nem késem el - gondoltam, és újra a gondolataim az iskola felé terelődtek. Milyen furcsa lesz újra találkozni a régi osztálytársakkal. És vajon megváltozik-e valami is, hogyha esetleg, valamilyen szerencse folytán kiadják a könyvem, vagy marad minden a régi?

Észre sem vettem, hogy telik az idő, csak azt, ahogy a jármű begördült a megállóba és kitárta előttem az ajtót. Gyorsan felszálltam, és magamban boldogan nyugtáztam: kevesen vannak a járművön. Végre valami öröm. Nyomban ledobtam magam egy üres helyre, a trolibusz pedig elindult. Úgy döntöttem, az út további részében csak nézek ki a fejemből, illetve az ablakon és várok. Mikor megálltunk az iskola utcájában, feltápászkodtam, leszálltam és gyalog folytattam az utamat.

A gombóc a torkomban egyre nagyobb és fojtóbb lett, a szívem is hangosabban dobogott a szokottnál. Csak azt nem értettem, hogy miért izgulok. Elvégre még a táj is parkot idéző volt. Az út egyik oldalán rengeteg fa, mint egy igazi liget, a másik oldalán pedig sorházak álltak, de azok is ragyogtak a tisztaságtól, és igen barátságosnak tűntek. Az iskolát azonban a házak között is könnyű volt megtalálni: mint minden közintézménynek, a Severn Középiskolának is ott volt a két zászló a tetején.

Kitártam magam előtt a hatalmas faajtót, ami már kapunak is nevezhető, mert mintha óriásoknak gyártották volna. Felgyalogoltam a hosszú márványlépcsőn és beléptem az aulába. Ott már rengeteg gyerek sétált ide-oda. Kész káosz uralkodott. Lányok és fiúk egyaránt mind ünneplő ruhában voltak, a nyakukon kendővel. Csoportokba verődve flangáltak a folyosókon, futottak a lépcsőn, vásároltak a büfében és beszélgettek. Teljesen kétségbe esetem. Hogy fogom itt Lynnt megtalálni? Szerencsére nem volt nehéz dolgom. Egy csapat lány az osztályomból, köztük a legjobb barátnőm is, ott álltak egy oszlopnak támaszkodva az aula túlsó végén és beszélgettek.

Elömlött rajtam a megkönnyebbülés, hogy nem kell utánuk rohangásznom. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Aztán újra visszatért az izgulás. Te jó ég, most oda kell mennem hozzájuk. Hát igen, az jár jól, aki legelőször érkezik és mikor a többiek jönnek, ő már hazai terepen van. Lassan elindultam feléjük, de minden lépéssel mintha egyre rosszabbul lettem volna. Most biztos mindenki hülyének néz –gondoltam, de mielőtt elértem volna hozzájuk, Lynn épp arrafele fordult, ahol én álltam, integetni kezdett és a tömegen átvergődve hozzám szaladt. Jólesett újra látni ezt a szép mosolygó arcot, és habár szinte minden harmadik héten találkoztam vele, mégis nagyon hiányzott. Mikor végre kartávolságon belülre került, forrón megöleltük egymást, miközben rácsodálkoztam, milyen sokat nőtt pár hét alatt.

Most is persze ugyanolyan jól nézett ki, mint tavaly. Hosszú, egyenes, fekete haját csillogó kék pánttal szorította a fejéhez, olyan színűvel, mint a szeme. Fodros-bodros, fehér blúza mellett feszes, fekete szoknyát viselt és sötét színű harisnyát. A nyakában egy borostyán medálos lánc lógott, ha jól emlékszem, nemrég kapta az édesanyjától. Ő volt az osztályban az egyik legokosabb tanuló, a másik pedig én. De míg Lynn rengeteget sportolt én inkább művelődtem: zenét tanultam, meg ilyesmi.

Kézen fogott és bevezetett a terembe. A lányok, Sarah, Cathy és Elizabeth, akikkel eddig beszélgetett, nyilván csak miatta várakoztak ott az aulában, mostanra már a teremben voltak. Én már alig emlékeztem az ősrégi, kopott, dülöngélő fapadokra és a hasonló állapotban levő székekre. A falon két év emléke függött, nagyrészt a legégőbb pillanatokból. Például a 7.-es vagy a 8.-os erdei iskola. Azok nagyon rázósak voltak, de mindenképpen jók.

- Hűha, de régen jártam már itt! - álmélkodtam, miközben a telefirkált padok és öreg székek között leültünk. Közben végignéztem az ismerős arcokon. Nem sokat változtak. A három lány felénk integetett, mi is vissza.

- Ja-ja, ez az a látvány, amit annyira nem akartunk látni, mégis itt vagyunk. - intett körbe Lynn - Egyébként hogy telt a nyár?

- Egész jól. Voltunk Olaszországban meg a hegyekben, csak hát tudod, egy kicsit rövid volt – meséltem. Közben a többi gyerek is leült, a lányok nagy része elvonult a mosdóba, ruhát igazgatni és sminkelni. Én nem szívesen sminkelem magam. De mindenki azt mondja, a nélkül jobban nézek ki. De jobb is így. Minden reggel még ezzel is foglalkozni… fárasztó lenne. Száz százalékosan elkésnék.

- Kicsit? Inkább nagyon. – javított ki Lynn. Bólogattam - Mi elmentünk a norvég fjordokra, ott nagyon hideg volt, de Franciaország csodaszép hely. Láttunk delfin show-t is. Nagyszerű volt. - magyarázta lelkesen. - És mi újság a kötelező olvasmányokkal? Rettenetesek voltak mi? Huszonöt béna könyv egy szegény gyereknek… - elvigyorodott.

- Igazad van. Nem is értem, ilyen semmitmondó könyveket miért adnak ki? Az osztályból csak az irodalomtanár meg esetleg mi érthetnénk valamit belőle. – ekkor eszembe jutott, amin annyit gondolkodtam minden nap, mikor ide, ebbe az épületbe jöttem: a könyvem. De mielőtt megszólalhattam volna, az ajtóban megjelent az osztályfőnökünk, Mrs. Shadow, mi pedig nyomban felpattantunk. Nagyon találó név rá, ugyanis hol itt, hol ott bukkan fel és észre sem vesszük.

- Jó reggelt mindenkinek! - üdvözölt Mrs. Shadow, mi pedig feleltünk rá - Jó reggelt tanárnő!

- Jöjjenek! Kimegyünk az udvarra az évnyitóra! - jelentette ki, majd elindult. Mi párokban követtük. Végiggyalogoltunk egy hosszú folyosón, ott balra fordultunk és egy vékonyka lépcsőn jutottunk le az udvarra, ahol a legtöbb osztály már felállt egy-egy oszlopba, várva az igazgató úr beszédét.

- Mintha nem tudnánk, mit kell csinálni! - morogta a fülembe Lynn, miközben követtük a körülöttünk levők példáját és felálltunk egy sorba. A tanárnőnk ide-oda rohangászott, alig győzte fegyelmezni az osztályt, mert hiába magyarázta, mit kell csinálni, a legkevésbé sem figyeltünk oda. - Már harmadik éve ide járunk – folytatni sajnos nem tudta, mert ekkor felcsendült az igazgató úr hangja, majd pár másodperccel később már mindenki az udvaron a himnuszt énekelte. Miután az utolsó hangok elhaltak, következett a jól ismert duma az iskoláról, meg hogy milyen fontos a tanulás. Annyira unalmas volt, hogy büntetésnek is simán elment volna, csak akkor azt nem értettem, minket Lynn-nel miért kínoztak vele. Ezután felhívták a színpadra azokat a diákokat, akik újként fognak becsatlakozni az évfolyamokba.

- Az is hihetetlen, hogy minden évben végig kell hallgatni ezt. – intett a fejével az új diákok felé, akik nagy része félősen, és bután álldogált.

Én teljesen egyetértettem vele, és a körülöttem állók ingerült suttogásából ítélve nem voltam egyedül, de nem válaszoltam, ugyanis minden figyelmemet az egyik új gyerek kötötte le, aki nem a bátortalanok kategóriájába tartozott és mintha valahonnan ismerős lett volna nekem nem is olyan régről. Jóképű, 19 évesnek tűnő srác volt, messziről csak annyit láttam, hogy fekete haja van. Aztán mikor az igazgató úr kimondta a nevét - ahogy mindegyik új diáknál tette - minden világos lett, és teljesen megdermedtem.

- Jason Versaine! - harsogta bele a mikrofonba, mire a srác elmosolyodott, és lazán intett a kezével a tömeg felé. De én oda sem figyeltem. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog és csak egyetlen mondat zakatolt a fejemben: EZ NEM LEHET! De akkor mégis hogyan…? A gondolataimból Lynn szakított ki, ugyanis az évnyitó nemsokára véget ért, és mindenki elindult vissza a saját osztálytermébe.

- Gyere, menjünk. A többiek már elindultak. – aztán meglátta az arckifejezésem - Mi a baj? Tiszta fehér vagy. Jól érzed magad? - érdeklődött, miközben mi is elindultunk a termünk felé. Lassan fogtam fel, hogy egyáltalán haladunk, vagy, hogy a barátnőm hozzám beszél. Aztán végre feleszméltem.

- Igen, persze, köszi, jól vagyok. Csak egy kicsit… - egy pillanatra megálltam a mondat közepén, hogy mit is mondjak. Az igazat semmiképp. – csak egy kicsit rosszul vagyok. - Mikor ránéztem Lynnre, nem tudtam, mit is gondoljak. Egyszerre volt aggódó és kissé mérges.

- Ugye majd elmondod Helena? - vonta fel a barátnőm a szemöldökét. Naná, hogy nem lehet átverni. Persze ezt sejtettem. Lehetetlen volt neki hazudni. Egyszerre megsajnáltam.

- Hát persze, ne haragudj! Amint vége az óráknak. - adtam meg magam és sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt tagadni és vitázni. Ez az évnyitó fárasztóbb volt, mint gondoltam. És még hány óra van hátra a napból? És az évből? Szörnyű! Hogy fogom én ezt kibírni?

- Semmi baj. – bólintott diplomatikusan. - De megígéred? - nem válaszoltam. – Helena! - förmedt rám Lynn.

- Jól van, jól van, megígérem. Így jobb? –ha valamit elárulok a barátnőmnek, az egész történetre kíváncsi. De legalább megbízható, nem úgy, mit egyesek. Talán ezzel nem is lesz sok gondom.

- Sokkal! - mosolyodott el, majd nyomban el is komorodott. - Na, menjünk osztályfőnökire és szerezzünk valami jó helyet! Nehogy elkéssünk! - bólintottam, és elindultunk felfelé az egyik lépcsőn, beletörődve, hogy egy újabb évet kell végigszenvedni.

***

Mire eljutottunk odáig, hogy végre ebédeljünk, már túl voltunk egy osztályfőnökin, egy matekon és egy fizikán, és az őrült tanároknak hála, rengeteg leckével, én pedig hullafáradt voltam. Úgy éreztem, ha nem ülök le az ebédlőben elég gyorsan, összeesek, ahhoz képest, hogy egész nap csak ültem. És tanultam. Hát még az étel! Kis híján éhen maradtam a túlsózott sóska és leves mellett. Alig vártam, hogy végre hazaérhessek, és egyek valami igazán ételnek nevezhető dolgot. Ám volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez még nagyon sokáig nem fog megtörténni.

Úgy voltam vele, hogy ennél már nem lehet semmi sem rosszabb, ám ekkor belépett az ebédlőbe Jason Versaine egy rakás másik hülye fiúval, akiket amint megláttam, megsajnáltam, mert nem tudhatták azt, amit én tudtam. Hamar elfogott az ijedtség, ezért próbáltam gyorsan elterelni a gondolataimat. Mivel már nem is próbáltam enni, ez hamar sikerült, mert szinte azonnal eszembe is jutott valami.

- Képzeld Lynn, tegnap este befejeztem a könyvem. - újságoltam. Hihetetlen, hogy eddig megfeledkeztem róla, mikor az egész napban csak ez okoz boldogságot.

- Na, ne mondd, komolyan? – ámuldozott – Eddig miért nem mondtad? Ugye elhoztad? Alig várom, hogy elolvassam! –csak úgy áradt belőle a sok szó, majd úgy döntött, ő is feladja az evésre tett kísérletet, és elindultunk kifelé. Balszerencsémre észrevette Jasont és gyorsan végigsimított a haján, megigazította a ruháját, és úgy ment ki az ebédlőből, mint egy királynő. Elég viccesen festett, de nem tudtam nevetni rajta, ugyanis úgy éreztem, hogy a fiú nem is Lynnt nézi, hanem engem. Ettől teljesen elöntött a forróság, és az adrenalin száguldott az ereimben. Biztos csak üldözési mánia - nyugtattam magam, miközben kiértünk az ebédlőből. Lynn mindenesetre nem vette észre.

***

Amint vége lett a hat órának, egy néptelen folyosóra hívtam a barátnőmet, és átnyújtottam neki a könyvemet, amin ott virított: A vámpírok háborúja. Nem tagadom, büszke voltam magamra, ahogy Lynn megcsodálta, lapozgatta, végighúzta a nevemen az ujját.

- Helena Underlike: A Vámpírok háborúja. Ez iszonyú jól hangzik-szemlélte a művemet tágra nyílt szemmel. belelapozgatott, beleolvasott, és ámuldozott.

- Köszi!-mosolyogtam, majd eszembe jutott, hogy most jön az a rész, mikor elmondom azt, amire Lynn annyira kíváncsi. - Na, jó - fogtam bele - ha az elején nézegeted a könyvet és beleolvasol, találsz benne neveket. Ezekből egy ismerős lesz.

Egy darabig csak a papír zörgése hallatszott, majd a barátnőm felemelte a fejét. Láttam rajta, hogy megtalálta, amit akartam. Az arcán csodálkozás és hitetlenkedés érdekes elegye látszott.

- Ez furcsa! - kezdte lassan - Nem így hívják az új fiút is, aki most jött, mint azt, aki itt szerepel benne? - bökött a könyvre.

- Épp ez az! Pontosan úgy hívják, úgy is néz ki, mint ahogy elképzeltem és leírtam. Csak azt nem értem, hogy hogy lehet ez. - őszintén szólva nekem sem volt ötletem. Ezt ép ésszel nem lehet felfogni.

- De hisz ez lehetetlen! - csodálkozott Lynn is, és próbált magyarázatot találni a dologra. - Ilyen nincs! Lehet, hogy csak most megláttad, és utána hitted úgy, hogy…

- Nem! Szó sincs erről – ráztam a fejem. A folyosó kezdett megtelni emberekkel és a közelünkbe sétáló diákok érdeklődve szemlélték, mit csinálunk.

- De akkor most mit tegyünk? Még sem mehetünk oda megkérdezni, hogy „Bocs, véletlenül nem egy könyvből jöttél?”-Lynn tehetetlenül körülnézett, abban reménykedve, hogy valahol a folyosón megleli a várva-várt segítséget. Én magam sem tudtam ezzel az új helyzettel mit kezdeni, de próbáltam megnyugodni. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Lynn rápillantott az órájára, és sóhajtott egyet.

- Na, jó, Helena, van egy ötletem. Hétvégén átjössz hozzám, és mindent megtudunk. ugyanis tudok egy jó levéljóslást. – sokat sejtetően elvigyorodott, majd újra a komoly Lynn állt előttem. – De ne haragudj, most edzésre kell mennem. Majd holnap megdumáljuk, mi legyen jó? – választ sem várva folytatta – Addig is elolvasom a könyvet, már nagyon kíváncsi vagyok rá. Szia! – intett nekem, aztán már el is szaladt.

Igazából nem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől végtelenül büszke voltam magamra, mert könyvet írni 15 évesen szerintem nagy dolog. Másfelől azonban rettenetesen aggasztott, hogy Jason – az én Jasonom, a könyvbeli Jason – úgy néz ki, mint az egyik új iskolatársam. Vagy fordítva.

Tisztán emlékeztem azokra a napokra, amikor az új, rejtélyes srác másolatának karakterét gyártottam magamban. Annyira természetfeletti volt, mikor ott láttam az igazgató úr mellett az emelvényen. Túl nagy volt az ijedtség, ez a váratlan fordulat.

De most, hogy jobban elgondolkoztam, rájöttem mi riasztott meg benne. Ugyan Lynnek nem mondtam, de az én történetemben Jason vámpír volt. Persze, vámpírok nem léteznek –mondaná – de egyszerűen nem tudom őt más szemmel nézni, mint ahogy az én emlékeimben él: egy szörnynek.

Gondolataimba merülve siettem ki az suliból a troli megállóhoz. Az idő csak enyhén hűlt le az iskolába indulásom óta. Langyos szél fújta szét csinos kontyba csavart hajamat, és faleveleket emelt fel néhány tíz centire a földtől, hogy aztán újra hagyja őket a talajra hullani. Igazi őszi idő volt, és ennek sokkal jobban örültem, mintha eső esne.

A megállóban már néhány gyerek várakozott. Megnyugtató volt látni, hogy nem késtem le a járművet. Azonban a jókedvem hamar elpárolgott. Ekkor ugyanis Jason Versaine sétált a megálló felé egy csapat újonnan szerzett barát kíséretében. Én kis híján szívrohamot kaptam, mikor megláttam, de neki fel se tűnt: szemlátomást jól elvoltak.

Néhány perc múlva a fiú mégis körülnézett, és akkor pillantott meg engem. Eddig végig őt bámultam, azonban most, hogy idenézett, lesütöttem a szemem, és valószínűleg elvörösödtem. A szívem a torkomban dobogott, amíg a járdát bámultam, és egyszer csak meghallottam valami ismerős hangot. A troli, mint holmi felmentő sereg, kanyarodott be a megállóba, én pedig, amint kinyílt az ajtó, felszálltam, és a nagy tömeg ellenére ledobtam magam egy üres helyre.

Jason nem szállt fel. Úgy tűnik, csak a haverjait kísérte a megállóig –gondoltam, és igazam is lett. Amint a troli elindult, a srác az ellenkező irányba kezdett sétálni. Én még egy darabig követtem a tekintetemmel, és jól is tettem, ugyanis pár másodperc múlva Jason… eltűnt. Ment az úton szép lassan, aztán köddé vált. Mikor le tudtam venni a szemem az üvegről, csak néztem magam elé. Hogy csinálta ezt? Persze vámpírtól nem szokatlan az ilyen, de hát vámpírok nem léteznek! Képtelen voltam felfogni, mi folyik itt. Most már azonban biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs rendben Jasonnel.

Az út további része sokkal nyugodtabban telt. Miután leszálltam, úgy döntöttem, elterelem a figyelmemet, és leveleket kezdtem számolni. Nem túl eredeti vagy szórakoztató, de megtette a hatását. Mire hazaértem, teljesen elfelejtettem a vámpírokat. Csupán akkor jutott szembe, mi is történt az iskolában, mikor az ajtón belépve kellemes illat emlékeztetett rá, milyen éhes vagyok.

- Szia. Hazaértem. – kiáltottam a látszólag üres előszobában. Azonban Anya hamarosan felbukkant, éppen a szobában tevékenykedett, nyilván takarított. Én levettem a kabátom, a táskám és a magas sarkúm, ami addigra már rendesen feltörte a lábam.

- Szervusz, drágám. - köszöntött Anya. Olyan jó volt itthon lenni, még sosem éreztem ehhez hasonlót. Mintha a táskámmal együtt a világ összes gondját letettem volna. A sok stressz és fáradalom ugyan csak most kezdődik, az iskolával, ám én úgy éreztem, valamivel többről van itt szó, mint hogy szeptember elseje van.

- Apa dolgozik? –kérdeztem, miközben megszemléltem az épp elkészült ételt, ami már messziről is jobban festett, mint az iskolai koszt.

- Igen, még mindig a munkahelyén van. Hogy telt az első nap? Sok leckét kaptatok? Na is mi újság a könyvvel? – szerettem, amikor anya így érdeklődtek, de most az egyszer egy kis magányra vágytam. De úgy döntöttem, a megrázó részeken kívül mindent elmondok. Elregéltem az évnyitót, a kaját, a leckéket, és azt, hogy Lynn milyen boldog volt, mikor meglátta zseniális művemet. Az egész történetben azonban egy szóval sem említettem Jason Versaine – t.

- Akkor úgy hallom fárasztó napod volt. –mondta Anya, miközben elindult a nappali felé, hogy folytassa a tisztogatást, pucolást és miegyebet. – Ha elkészültél a leckékkel, gyere majd enni rendben? Ha ilyen rettenetes ebédetek volt… Ugye azért nem éheztél? – megráztam a fejem, és elmosolyodtam, Anya pedig elvonult, hogy folytassa, amit elkezdett. Én is elindultam a szobámba.

Felmentem a nyikorgó, ezeréves falépcsőn, magam után vonszolva a többkilós iskolatáskám, majd mikor felértem, kinyitottam magam előtt a balra nyíló ajtót. Ez volt az én szobám. Persze látszott is. Az egyetlen hely, ahol rend volt, a könyvespolc, ahol betűrend szerint voltak szép sorban a könyvek. A holmim az íróasztal mellé rángattam, gyorsan átöltöztem, és lehevertem az ágyamra. csak jóval később jutott eszembe, hogy leckét is kéne írni. nagy nyögések közepette ültem fel az ágyon, és az asztalhoz sétáltam. Elkezdtem kipakolni a táskámból, amikor megpillantottam valamit az asztalomon, ami reggel még nem volt ott. Egy fehér, ódivatú, vörös pecséttel lezárt borítékot. Bénán széttépkedtem a papírt, amiben egy rövid levél volt nekem címezve, aláírás nélkül. Első elolvasás után tudtam, hogy itt bizony óriási bajok vannak.

"Nagyon bátor lehetsz, hogy befejezted a könyvet, Helena. Így legalább nekem is lesz mit csinálni. Reménykedj, hogy ne találjalak meg!"

Ejha! Nemhittem volna, hogy ekkora sikere lesz. Köszi szépen, amit mondtatok. Egyébként a levelet nem Jason írja, és azért írta így az üzenetet, mert még személyesen nem találkozott vele

Egyébként teljesen egyetértek azzal,amit irtatok. És a nevek maradnak XD