Jó ez a történet? Bővebben lent.

Itt a bevezető része egyik ijjen hosszab regényemnek(helyesirást pls ne nézzétek)

Akkor és ott lelassult a világ. Mindent tompítva és halkan láttam. Halványság majd sötétség követte. Elhomályosult minden. Aztán sötétség. Majd egy távolról érkező fénysugár. Aztán kezdtek kialakulni a képek. Hol vagyok? Végtelen puszta körülöttem. Egy szép, végtelen mező közepén álltam.

-Hahóóó! Van itt valaki? – kiáltottam kétségbeesetten ám csak a vízhangom válaszolt. Féltem fáradt voltam. Még nem is vettem tudomást az állapotomról. Végignéztem magamon. Fehér ruhát hordtam. Semmi karcolás, semmi seb. Tökéletesen kinéző haj. Egyszóval kifogástalan külsőm volt.

Hirtelen megnyugvás fogott el. A táj még mindig nem mozdult, semmi változás. Én viszont egyre kábultabb hangulatba kerültem. Lefeküdtem a földre, néztem az eget, az erősen sütő napot. Eltelt egy bizonyos idő. Nem tudom, hogy percek vagy órák múltak-e el. Csak azt tudom, hogy nagyon jó volt. De egyszer minden jónak vége kell, hogy szakadjon. Sajnos egy nagy fekete űr keletkezett. Aztán úgy éreztem magam,mintha zuhannék le egy mély szakadékba. A sötétség akkor teljesen elborított mindent. Majd egy koppanás,villogó fények. Kirázott a hideg. Aztán halványan,de újra emberi körformákat láttam.

-Visszajött a pulzusa.

-Látsz engem? Hahó - hajolt fölém egy férfi. Kiélesedett a kép. Mindent láttam. De semmit se tudtam. Csak bámultam 5 percig, míg 7-8 ember sürgött-forgott körülöttem. Csak bámultam. Aztán elaludtam. Álmomban egy erdő tisztásán voltam. A távolból egy ismerős hang kiáltott fel. Egy piros pólót és farmert hordó 18 éves lánynak tűnt.

-Gyere Nicole! – kiáltotta, majd elkezdett futni felém,de semmit se haladt. A hangja kétségbeesett volt. Megsajnáltam,és elkezdtem felé szaladni.

-Nicole! Nicole! Nicole! Nicole… - hangja kezdett elhalkulni,egyre távolabb kerültünk egymástól,pedig nem ez volt a cél. Egyre kisebb lett,és a hangja egyre halkabb volt,majd teljesen eltűnt,de a kiáltozása még máig is cseng a fülembe.