Kaphatnék építő kritikákat a wattpados írásaimmal kapcsolatban?

Az elsőnél nekem nem az jön át, hogy elengedés. Még beletörődésnek sem nevezném, ez belső viaskodás, amiről nem lehet eldönteni, elengedésben vagy beletörődésben ér-e véget, mikor ér véget, egyáltalán véget ér-e. Igaz, a végén ott a kérdőjel, emellett a főcím (Borderline) is sejteti, hogy ez egy nem megbízható narrátor. Mivel azonban nincs története, csak a végkifejletből eredő gondolatai szállingóznak, idegen marad az olvasónak. Így nehéz megragadni a figyelmét. Történetmesélésnél jobban működik a megbízhatatlan narrátor, könnyebben válik egyéniséggé a történetén keresztül.

A metaforák alapvetően nem volnának rosszak (kivéve a félig szikkadt cigaretta; az félig elszívott, vagy régiesen mondva: szítt), de ebben a rövid szösszenetben olyan töményen vannak jelen, hogy szirupossá válik. Prózai formában mindenképp, bár tartok tőle, hogy versben is az lenne. Átcsap az érzelmesből érzelgősbe. Az "elengedés rem fázisa" viszont tetszik – hogy ne csak rosszat mondjak.

Az Ambivalensnél is ezt érzem, de az már jobban sikerült. Nekem a Bosszú tetszik a legjobban, valószínűleg azért, mert addigra sikerült megérteni a narrátort.

A Paradoxon kicsit semmitmondó maradt. Sejtem, mire gondolsz, de ha a másik fél részéről a szomorúságot csupán az elvesztegetett idő váltja ki, akkor nem paradoxon (legfeljebb a narrátornak).

Nyelvanti próbléma (amibe manapság sokan beleesnek):

Elakarlak törni

Megakarlak ölni

Az igekötők nem az "akarlak" ige részei, hanem az utána állóké: eltörni akarlak, megölni akarlak. Ezért külön írva helyes:

El akarlak törni

Meg akarlak ölni