Valakinek tetszene ez a könyv, amit írok?

Egyenlőre a fogalmazást nagyon gyerekesnek találom, meg így az elje kicsit olyan erőltetett, de alapvetően elég érdekes dolgokat találtam ki. Az egész történet a 18. században játszódik, és a boszorkányüldözés kicsavart formáját meséli el.

Na itt van:

I. fejezet eleje

A töltött pulyka ott illatozott Elisa tányérján, de semmi étvágya nem volt hozzá. Nem mintha Martha főztje nem lenne a legkiválóbb a környéken, de jelenleg nem ez volt a baj.

Martha nem is nézte ezt jó szemmel, hiszen Elisa volt a főztjei első számú rajongója.

-Valami nem ízlik kicsim? -tette szóvá.

-Nagyon finom. -motyogta nyugtalanul és elkezdte turkálni a tányérját.

-Ne aggódj tényleg az! -biztosította Elisa nagyapja az aggódó Marthát.

Elisa szülei karácsonyra elmentek meglátogatni a külföldön élő apai nagyszülőket, bár ezt az egész család nehezményezte, nem lehetett őket visszatartani. Így a másik nagyszülőkkel töltötték a karácsonyt, plusz Elisa öccsével, aki egész vacsora alatt nem szólt egy szót sem. Elisának az volt a gyanúja hogy Albert fél a nagymamájától.

A vacsora végére Martha összeszedte a tányérokat, és jöhetett az ajándékozás. Elisa szorongva nézte öccsét, ahogy óvatosa lefejti a csomagolást egy téglalap alakú ajándékról. "Varázslatok mesterfokon"- állt a könyv borítóján. A lány érdeklődve nézett nagymamájára. Martha szórakozottan legyintett, majd folytatta a bontogatást.

Miután végeztek, Elisa szinte rohant a szobájába. Ott aztán gondterhelt arccal szórta a magvakat madara egyébként is teli tálkájába. Az utóbbi napokban a háziállat nagyon furcsán viselkedett. Az, hogy nem evett, csak egy volt a nemrégiben keletkezett furcsa tulajdonságai közül. Nem betegség. Ebben Elisa biztos volt. Az, hogy egy madár egész nap furcsán csipog, semmiféle betegség tüneteivel nem egyezik. Nem értett ehhez, sőt még a madárka fajtáját sem tudta megmondani. Nagyon régen kapta, egyszer amikor anyukáját elkísérte a piacra. Egy hentes mutogatta neki a madárkát, amibe azonnal beleszeretett, de nem emélkezett rá hogyan lett az övé. Se ő, se az annya, se a hentes. Senki. De hát nincs ebben semmi furcsa, hiszen olyan rég volt.

Ezen idő alatt furcsa, telepatikus kapcsolat alakult ki a madár, és Eliza között. Néha csak azon kapta magát, hogy olvas a gondolataiban és abban sem kételkedett hogy fordítva is így van. Nem szavakat hallott, csak egyszerűen tudta mit akar a madárka.

De amióta így viselkedett, ez a képeségge teljesen elmúlt. Nagyon furcsa hangokat hallatott, mintha egy titokzatos erő irányítaná. Szenvedés, kesergés és fájdalom vegyült a hangjába. Halk volt, de elég ahhoz, hogy Elisának feltűnjön: valami nincs renben.

De ezt az állapotot már megszokhatta, hiszen hetek óta ez megy. Nem csak ezért szorongott egész nap. Hanem azért mert tudta, hogy ennek valami jelentős oka van, és tennie kell ellene valamit. Nem szólhatott nagyszüleinek, tőlük az is épp elég áldozat, hogy egyáltalán nem dobják ki a házból szegény állatot. Amikor még itt voltak a szülei, párszor megfordult a fejében, hogy szól nekik, de akkor még úgy gondolta ráér. Talán orvos? Nem egyszer gondolt rá, de elvetette az ötletet, hiszen ez nem is betegség. Hanem valami természetfeletti, ebben biztos volt.

Pedig Elisa nem hitt az ilyenekben. Ha valaki azt mondta neki "szellem", akkor egy nevetséges lepedős ember jutott eszébe, aki csak azt mondja: búú. De ebben érezte, hogy egyáltalán nem normális. Ha pedig valami természetfeletti dolgot észlelt, tudta hova kéne fordulnia. Aurélia jósnő, lazurit rend. Igen, egy jósnő mit tudna kezdeni egy furcsán viselkedő madárkával? Semmit. Azonban Aurélia Lazuritát sokan nem csak jósnőnek tartották. Páran azt mondták boszorkány, páran, hogy tévedésből került a földre. Megint mások, hogy egyenesen Ő a megtestesült Isten. Elisa eddig egyikkel sem értett egyet, még csak egyszerű jósnőnek sem hitte volna.

Aurélia Lazurita magábazárkózódó, rejtelmes típus volt, olyasvalaki, akivel nem szívesen beszélget az ember csak úgy. Magányosan élt egy erdei faházban, pont mint ahogy egy ilyen jósnőnek illik. Nagyon ritkán fogadott vendégeket, sőt Elisa nem is emlékezett ilyen alkalomra. Azonban neki oda kellet mennie. És ettől az alkalomtól félt.

Ma éjszaka meg kellett tennie, mert félt, ha sokáig hagyja szenvedni a madarat elpusztul. Az idős jósnő biztos majd végre azt is elmondja, milyen fajta van a birtokában.

Amikor éjfélt ütött az óra, Elisa biztos lehetett benne, hogy már mindenki alszik a házban. Felvette elegáns, piros ruháját, mert bízott a jó megjelenésben. Tudta hogy illetlenség ilyen későn látogatni, de nem tehetett mást, így bízott benne, hogy a jósnők éjféltájt biztonyosan ébren vannak. Renbe rakta magát, felkanyarintott egy fekete csuklyás köpenyt ami megvédte a hidegtől, és a kíváncsi tekintetektől egyaránt. Felkapta a kalitkát, majd leereszkedett az ablakpárkányról. Ahogy földet ért a lába és magába szívta a friss éjszakai levegőt. Hirtelen elmúlt szorongása. Szorosan magához ölelte a kalitkát, nehogy a kismadár megfázzon. Most kivételesen csönben üldögélt, amiért Elisa nagyon hálás volt.

Csendesen sétált az főúton. Egyszer szembejött egy kocsi, de a paták dobogása elnyomta madara nyögéseit. Nem vehették észre. Ilyenkor csak a betörők mászkálnak az utcán, és neki most nem volt ideje kimagyarázni magát efféle kínos helyzetekből. Kitudja meddig tart Aurélia Lazuritának kideríteni és orvosolni a dolgokat, ha egyáltalán tudja. Ha egyáltalán segít. Ha egyáltalán ő odatalál, mert hogy az sem tudta pontosan hol lakik a jósnő. Pedig neki napfelkeltére otthon kell feküdni az ágyában.

Amint beért az erdőbe iszonyú tanácstalan lett. Mégis hogy gondolta, hogy egy óriás rengetegben megfogja találni azt a kis faházikót, amiről a falusi pletykák beszélnek? Elhamarkodottan cselekedett, amikor meghozta ezt a döntést. Elindult a kereskedők kocsiútján, bár tudta, hogy Aurélia Lazurita biztos, hogy nem egy főút mellet lakik. Félórás gyaloglás után talált egy kis kitaposott ösvényt az út mellet, tehát jobb ötlet híján elindult azon. Megint tíz perc néma gyaloglás után kisseb elágazágazáshoz érkezett. Egy út balra, egy jobbra. Tanácstalanul álldogált, nem akart eltévedni. Három választása volt: elindul jobbra és megpróbálja megjegyezni az utat haza, vagy balra megy, de valami azt súgta neki hogy ez nem lenne a helyes irány, a harmadik pedig, visszafordul és hazamegy. Jelenleg ez volt a legésszerűbb döntés. Megfordult a tengelye körül, ám ekkor jobbról fény gyulladt az ösvény végén. Elisa hitetlenkedve elindult arra.

Amikor közelebb ért, egy kicsi, nem túlzottan vonzó külsejű házat pillantott meg. Megmunkálatlan fadarabokból rakták össze, itt ott beázott, megpenészedett, mohával volt tele. Az ablakok még viaszosvászonból készültek, ez árulkodott a ház koráról, és a jósnő vagyonáról is. Kisseb lépcső vezetett az ajtóhoz.

Elisa fellépett az első fokra, de ezt a lépést azonnal meg is bánta, mert abban a pillanatban leesett az ilyedségtől. Mivel hirtelen kinyílt az ajtó.

-Negyvenhét másodperc, negyvenhét másodperc... Szörnyű, milyen gyorsan öregszik az ember.- Motyogta halkan Aurélia Lazurita.

Ennyit az elegáns nőiességről. Itt ez a szörnyen illetlen csuklya, és a sárban csücsül. A feje égővörös, ami miatt még a csuklyát sem veheti le. A madár eközben meg se mukkant.

Aurélia Lazurita most Elisára nézett. Korához képest feltűnően csinos, gesztenye barna, pirospozsgás nőszemély. Biztos hogy ő lenne Aurélia?

-Aurélia jósnő, lazurit rend. Segíthetek valamiben?

De kínos.

- Elisabeth Tinsmith.- motyogta az orra alatt Elisa.

-Akkor másként.- Aurélia most szigorúra váltott.- Segítek valamiben. Adja csak azt a kalitkát.

Elisa félve nyújtotta át a megnémult madárkát, majd hirtelen ötlettől vezérelve felállt, és lerántotta magáról a köpenyt.

-Tudja homályos a jövő. Jöjjön be. -Elisa erre sziszegve felsétált a lépcsőn. Aurélia jelenléte annyira kiszámíthatatlan volt, hogy levegőt is alig mert venni mellette.

Na ez most nem a fejezet vége csak nem akartam már ennyit be rakni ide. Helyesírási hibákból van bőven, ezért bocsi mindenkinek. Az történet eleje nem annyira valós azt még mindenképp átírom. Sorry, kicsit hosszú lett:)

Na kinek hogy tetszik?