Mit gondoltok az alábbi szövegrészletről?

A kis falu a hajnal nehéz csendjével körülölelve feküdt a tó partján. Az az időszaka volt ez az napnak, amikor az éjjeli lények már nyugovóra tértek, a nappaliak pedig még nem merészkednek ki a rejtekükből a végtelen sötétségbe. A hold már rég eltűnt sápadt arcával a Nyugati-hegyek mögött, a napnak viszont még egy halovány sugár sem mutatta jöttét.

A csendes sötétség bekúszott az alacsony vájogkunyhókba, hangtalanul végigmászott a döngölt sárpadlón és letelepedett a legbelső sarokba. Oda, ahonnan még a nap meleg fényessége sem tudta teljesen kiűzni. Egészen addig nem merészkedett onnan elő, amíg a nap le nem nyugodott. Akkor kitárta hideg karjait, és újra meghódította a világot. Csatázott a sápadt holddal, és mikor győzött, tort ült felette... hangtalanul, fénytelenül.

Ebben a nyomasztó csendben érkezett meg a vándor a falu első házának hevenyészett kerítéséhez. A síri csendben minden lépte tisztán hallatszott, lélegzete pedig halvány ködként foszlott szét, amint elhagyta a száját. Soha nem járt még ebben a faluban, a viskók üres ablaki idegenül néztek vissza rá. Nem érezte itt jól magát, de nem is szándékozott sokáig maradni. Csak érjen el baj nélkül a Menedékbe.

Teljesen elmerült a gondolataiban, és észre sem vette, hogy a viskók alig kivehető körvonalai egyre ritkultak, majd el is tűntek mögötte a sötétben. Merengéséből a levelek zizzenése riasztotta fel: feltámadt a szél. Meglebegtette erősen szakadozott köpenyét, és a hajnal hűvösét vitte be magával a bőrruha alá. A vándor azonban ügyet sem vetett rá. Egyre gyorsabban szedte lábait, majdhogynem futott. Oda kell érnem! Az ég alja már mintha egy árnyalatnyival világosabb lett volna, látni azonban még mindig nem lehetett semmit. A megérzései vezérelték. Bevetette magát az erdő sűrűjébe. Az ágak, mint csontos kezek kapkodtak utána, téptázták amúgy sem kímélt ruháját. Átugrott egy kis patakot, melyben apró halak rebbentek szét riadtan amint az árnyéka rájuk esett. Merthogy a nap közben észrevétlenül felkúszott az égre és a hatalmas tölgyek lombjai között halványan derengve világította meg az utat a vándornak. Már ha lehet útnak nevezni a vadcsapást amin éppen haladt.

A sűrű bokrokat már rég felváltották a tölgyek, most pedig az ezeréves kőfák állták útját, melyek sziklafalként magasodtak előtte. Ha valaki bemerészkedett a kőfák labirintusába, az onnan többé nem jön ki és ezt ő is jól tudta, mégis át kellett vágnia rajta. A rothadás édeskés, nedves szaga lengte körül ahogy bepréselte magát két öreg fatörzs között a labirintusba. Nem tudta merre induljon, de a fák nem is hagytak sok választást neki. Néhol olyan sűrűn nőttek, hogy még egy bogár sem férhetett volna át közöttük.

Elindult hát az egyik ösvényen, amit járhatónak ítélt, de ahogy haladt befelé, egyre kevesebb fény szűrődött be hozzá, a fák pedig egyre vastagabbak lettek. A bűz egyre töményebb, a természet hangjai pedig egyre halkabbak és halkabbak lettek, mégnem teljesen elvesztek a csendben.

Időérzéke elveszett a sötétben tapogatózva, nem tudta mióta bolyonghat az ősvadonban, de már nem is érdekelte. Csak jusson végre ki ebből az istenverte rengetegből.