Kezdőoldal » Szórakozás » Könyvek » Véleményeznétek a történetem...

Véleményeznétek a történetem prológusát?

Figyelt kérdés

Prológus


Fél évvel ezelőtt...

A telefonom jól ismert csengőhangjára kelek, résnyire nyitom a szemem, majd kezem lassan magam mellé vezetem és elkezdek kutatni a telefonom után. Hamar rá kell jönnöm, hogy a telefonom az íróasztalomon van, töltőre téve. Lassan felhajtóm a takaróm, felülök, majd elindulok a szoba túlsó felébe. A képernyőn, egy számomra ismeretlen szám villog.

– Jó reggelt! – Egy mélyebb hangú, akcentussal beszélő, idős női hang, szól bele a telefonba. Már kezdem azt hinni, hogy rossz számot hívott, mikor újra megszólal. – Jessica Woodley-val beszélek? – Egy pillanatra meglepődők, de válaszolok neki

– Jó reggelt, igen! Kivel beszélek?

– Wanda Perez vagyok! Jessica, értesíteni szeretném, hogy a testvére és az édesanyja kórházban van, egy órája volt autóbalesetük. – Szememből kipattan, az álmosság, de úgy érzem magam, mint akit most dobtak ki a hatodik emeletről.

– Me... melyik kórházban vannak? – Szemem mardossák, az éppen elő törő könnyek.

– A Johns Hopkins kórházban vannak. – Valahogy eljutott a tudattomig ez a kisebb információ is, és sikerül megállapítanom, hogy az a város másik félében van.

– Köszönöm, fél óra múlva ott vagyok! Viszlát!

– Viszontlátásra!

Sokkot kapok, és a telefon ki esik a kezemből, nem tudok gondolkodni. Kis ideig egy helyben állok, majd bevillan, hogy a családom maradék része kórházban van, én meg csak állok. Lábaim mozgásra kényszerítem és lefutok az előszobába, felkapom a táskám és már indulnák is az ajtóhoz, de Dakota utánam jön. – Daki most nem jó, nagyon sietek! Kérlek, menj vissza! – Kérlelem, a másfél éves alaszkai malamutot. Oldalra billentett fejjel néz rám, majd megfordul és vissza megy, a neki kialakított helyre. – Okos vagy! Köszönöm! – Egy utolsó pillantást vetek a lakásra, majd becsukom az ajtót, és a kocsihoz indulok. Meg keresem a slusszkulcsot, és autóba ülök. Egy könnycsepp végig folyik, az arcomon, eddig sikerült visszatartanom. Próbálom nyugtatni magam, hiszen egy száguldó kocsiban ülök. Alig két hónapja van jogsim! A fél órás út helyet, mindössze tizenhét perc alatt érek oda. Kiszállok a kocsiból és rohanni kezdek, a recepcióig meg sem állok.

– Jó napot! A testvérem és az anyukám, másfél órája szenvedett autóba... – nem várja meg, hogy befejezem, közbe szól

– A testvérét, a folyosó végén balra, majd jobbra, egy szobában helyezték el. Az édes anyja még a műtőben van. – Anne jól van, de anya, oda kell mennem, MOST.

– És a műtőt hol találom? – Kérdezem idegesen.

– Várnia kell!

– Figyeljen ide, kedves – rá nézek a felsőjére, majd szemem a névtábláján állapodik meg. – Jenna az anyám a műtőben fekszik, én nem tudok semmit, maga meg fel is tart. Vagy el mondja, merre találom a műtőt vagy meg keresem én, de annak nem lesz jó vége. Szóval merre kell mennem?

– Menjen ugyan úgy, csak ne jobbra, hanem balra forduljon.– Adja be a derekát. Na, ugye, hogy nem is volt olyan nehéz?

– Köszönöm a segítséget. – Meg sem várom, mit mond, csak futok. – A folyosó végén balra és megint balra. – ismétlem hangosan...

Befordulok, majd a hosszú folyosóval találom szembe magam. Egy darabig forgok, de aztán a külsőjéről felismerem, melyik a műtő. Oda sietek, de ez után már nem tehetek semmit, a várakozáson kívül. Leroskadok az egyik székre és várok...

Egy órával később hangos cipőkopogást hallok, egyre csak közeledni. Fel emelem a fejem, és a hang irányába nézek. Nem mozdulok, addig még elém nem ér.

– Szép napot! Jessica Woodley?

– Jó napot doktor úr, én vagyok! Hogy van az édesanyám? – Kérdezem előre félve a választól.

– Az anyját meg kellet operálni. Két bordája tört el, emellett a jobb lába és karja is. A kórházba szállítás után, komplikáció lépett fel ezért kellett a beavatkozás. – Közli velem, olyan nyugodtsággal a hangjában, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– Milyen komplikáció?

– A kórházba szállításuk után, az édesanyjának belsővérzése lett. De ha, meg bocsát, sietnem kell! – Sarkon fordul és elindul.

– Köszönöm! – Suttogom, elhaló hangon.

Vissza rogyok a székbe. Annyi dolog kavarog a fejemben. Miért mentek el korán reggel? Hová mentek? Mi történt? Most mit fogok csinálni?

Fél óra múlva...

Ajtó nyitódást hallok, de nem nézek fel. Túlságosan elvagyok foglalva, a gondolataimmal. Két cipő orrot pillantok meg, és felnézek.

– Az anyja él, de komában van. – Szólal meg végül a doktor.

– Meddig lehet az ember komában? - Kérdezem.

– Ezt nem tudom meg mondani, van olyan, aki pár napig fekszik komában, vannak, akik hónapokig, de... van olyan is, aki éveket.

Felállok és meg köszönök mindent a doktor úrnak, majd zokogva futok az anyukámhoz. Belépek a szobába. Anyukám teste mozdulatlanul fekszik, odaszaladok, és csak folynak a könnyeim. Tudom én, hogy él, de akkor is komában fekszik.



2020. máj. 30. 00:42
1 2
 11/12 anonim válasza:
Nekem nagyon tetszik. Ha nem gond, megkérdezném hogy mi a címe?
2020. jún. 17. 14:42
Hasznos számodra ez a válasz?
 12/12 anonim válasza:

Sziasztok a kérdés kiírója vagyok. A prológust át írtam (írom), mert kaptam egy olyan tanácsot ami szerint történetet sosem kezdünk ébredéssel. Megfogadtam es átírtam amit unalmasnak gondoltam, viszont (eddig) olyan hosszú lett, hogy első fejezet lett belőle.


Ha esetleg érdekel valakit itt egy link a sztorihoz:


[link]

2020. júl. 9. 00:43
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!