Véleményeznétek a történetem prológusát?

Prológus

Fél évvel ezelőtt...

A telefonom jól ismert csengőhangjára kelek, résnyire nyitom a szemem, majd kezem lassan magam mellé vezetem és elkezdek kutatni a telefonom után. Hamar rá kell jönnöm, hogy a telefonom az íróasztalomon van, töltőre téve. Lassan felhajtóm a takaróm, felülök, majd elindulok a szoba túlsó felébe. A képernyőn, egy számomra ismeretlen szám villog.

– Jó reggelt! – Egy mélyebb hangú, akcentussal beszélő, idős női hang, szól bele a telefonba. Már kezdem azt hinni, hogy rossz számot hívott, mikor újra megszólal. – Jessica Woodley-val beszélek? – Egy pillanatra meglepődők, de válaszolok neki

– Jó reggelt, igen! Kivel beszélek?

– Wanda Perez vagyok! Jessica, értesíteni szeretném, hogy a testvére és az édesanyja kórházban van, egy órája volt autóbalesetük. – Szememből kipattan, az álmosság, de úgy érzem magam, mint akit most dobtak ki a hatodik emeletről.

– Me... melyik kórházban vannak? – Szemem mardossák, az éppen elő törő könnyek.

– A Johns Hopkins kórházban vannak. – Valahogy eljutott a tudattomig ez a kisebb információ is, és sikerül megállapítanom, hogy az a város másik félében van.

– Köszönöm, fél óra múlva ott vagyok! Viszlát!

– Viszontlátásra!

Sokkot kapok, és a telefon ki esik a kezemből, nem tudok gondolkodni. Kis ideig egy helyben állok, majd bevillan, hogy a családom maradék része kórházban van, én meg csak állok. Lábaim mozgásra kényszerítem és lefutok az előszobába, felkapom a táskám és már indulnák is az ajtóhoz, de Dakota utánam jön. – Daki most nem jó, nagyon sietek! Kérlek, menj vissza! – Kérlelem, a másfél éves alaszkai malamutot. Oldalra billentett fejjel néz rám, majd megfordul és vissza megy, a neki kialakított helyre. – Okos vagy! Köszönöm! – Egy utolsó pillantást vetek a lakásra, majd becsukom az ajtót, és a kocsihoz indulok. Meg keresem a slusszkulcsot, és autóba ülök. Egy könnycsepp végig folyik, az arcomon, eddig sikerült visszatartanom. Próbálom nyugtatni magam, hiszen egy száguldó kocsiban ülök. Alig két hónapja van jogsim! A fél órás út helyet, mindössze tizenhét perc alatt érek oda. Kiszállok a kocsiból és rohanni kezdek, a recepcióig meg sem állok.

– Jó napot! A testvérem és az anyukám, másfél órája szenvedett autóba... – nem várja meg, hogy befejezem, közbe szól

– A testvérét, a folyosó végén balra, majd jobbra, egy szobában helyezték el. Az édes anyja még a műtőben van. – Anne jól van, de anya, oda kell mennem, MOST.

– És a műtőt hol találom? – Kérdezem idegesen.

– Várnia kell!

– Figyeljen ide, kedves – rá nézek a felsőjére, majd szemem a névtábláján állapodik meg. – Jenna az anyám a műtőben fekszik, én nem tudok semmit, maga meg fel is tart. Vagy el mondja, merre találom a műtőt vagy meg keresem én, de annak nem lesz jó vége. Szóval merre kell mennem?

– Menjen ugyan úgy, csak ne jobbra, hanem balra forduljon.– Adja be a derekát. Na, ugye, hogy nem is volt olyan nehéz?

– Köszönöm a segítséget. – Meg sem várom, mit mond, csak futok. – A folyosó végén balra és megint balra. – ismétlem hangosan...

Befordulok, majd a hosszú folyosóval találom szembe magam. Egy darabig forgok, de aztán a külsőjéről felismerem, melyik a műtő. Oda sietek, de ez után már nem tehetek semmit, a várakozáson kívül. Leroskadok az egyik székre és várok...

Egy órával később hangos cipőkopogást hallok, egyre csak közeledni. Fel emelem a fejem, és a hang irányába nézek. Nem mozdulok, addig még elém nem ér.

– Szép napot! Jessica Woodley?

– Jó napot doktor úr, én vagyok! Hogy van az édesanyám? – Kérdezem előre félve a választól.

– Az anyját meg kellet operálni. Két bordája tört el, emellett a jobb lába és karja is. A kórházba szállítás után, komplikáció lépett fel ezért kellett a beavatkozás. – Közli velem, olyan nyugodtsággal a hangjában, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– Milyen komplikáció?

– A kórházba szállításuk után, az édesanyjának belsővérzése lett. De ha, meg bocsát, sietnem kell! – Sarkon fordul és elindul.

– Köszönöm! – Suttogom, elhaló hangon.

Vissza rogyok a székbe. Annyi dolog kavarog a fejemben. Miért mentek el korán reggel? Hová mentek? Mi történt? Most mit fogok csinálni?

Fél óra múlva...

Ajtó nyitódást hallok, de nem nézek fel. Túlságosan elvagyok foglalva, a gondolataimmal. Két cipő orrot pillantok meg, és felnézek.

– Az anyja él, de komában van. – Szólal meg végül a doktor.

– Meddig lehet az ember komában? - Kérdezem.

– Ezt nem tudom meg mondani, van olyan, aki pár napig fekszik komában, vannak, akik hónapokig, de... van olyan is, aki éveket.

Felállok és meg köszönök mindent a doktor úrnak, majd zokogva futok az anyukámhoz. Belépek a szobába. Anyukám teste mozdulatlanul fekszik, odaszaladok, és csak folynak a könnyeim. Tudom én, hogy él, de akkor is komában fekszik.