Tajtékos napok! A férfi miért feküdt rá nesztelenül az elásott makkokra?

Boris Vian egy polgárpukkasztó francia író volt (jazz-zenész is egyébként), az avantgárd alakja. A könyvei tele vannak abszurd, irracionális elemekkel, meglepő nyelvi fordulatokkal, kitalált szavakkal. A Tajtékos napokban például sandacsacsát táncolnak, hát, ilyen tánc ugye nem létezik, ez például a "le biglemoi" Bajomi Lázár Endre-féle kiváló haladzsa-magyarítása (szó szerint, bandzsíts ide, vagy valami ilyesmi, lehetett volna bandzsabugi, vagy kancsaltangó pl.). Namármost a sztori ugye egy szerelem története, ami a sok szürreális elem közepette szívszorító módon, a lány halálával ér véget. A betegsége alatt (lótuszvirág nő a tüdejében) a fiúnak el kell mennie dolgozni a kezelés költségeinek fedezése érdekében. Mindenféle elmebeteg helyen megfordul, a rész, ami láttál pl. egy puskacsőtermesztő üzem, ahol fém makkokra kell ráfeküdni, hogy az emberi hőtől növekedésnek induljanak a puskacsövek. Nem szabad mozogni, mert akkor a puskacső nem lesz tökéletes. Hősünket ki is rúgják, mert sokat izeg-mozog és tökéletlen lesz a termés. (A következő munkahelyén rossz híreket kell házhoz vinnie, mint valami gyászpostás, mindenki utálja ezért, végül megkapja a saját címét és másnap a szerelme, Chloé meg is hal... Szóval egy furcsa, játékos, beteg, röhejes és szívbemarkoló sztori szerelemről, elmúlásról, felnőtté válásról; én nagyon szeretem!