Mi a jó büdös francról szól a Frank című film?

Az Oscar-jelölt Michael Fassbender (12 év rabszolgaság, Shame – A szégyentelen, Prometheus) alakítja Franket, a kiejthetetlen nevű indie banda, a The Soronprfbs frontemberét ebben az egyéni hangulatú zenés vígjátékban. Frank még a zenészek körében is igazi különcnek számít: csak a tökéletes hangzás érdekli, mindenben az inspirációt keresi – és még alvás közben sem veszi le az egész fejét körbevevő hatalmas papírmasé maszkot. Frank és csapata kizárólag a popszakmát messzemenőkig elutasító egyéniségekből áll.

Ebbe a furcsa társaságba érkezik az ambíciókkal teli Jon (Domhnall Gleeson – Időről időre, Anna Karenina, Star Wars – Episode VII), akinek a legvadabb álmai válnak valóra, amikor egy váratlan üresedés miatt, pusztán kényszerűségből felveszik a bandába. A kis csapat hamarosan maga mögött hagyja a civilizációt, egy kis erdei házban kezdenek el kísérletezgetni, hogy megalkossák a tökéletes albumot – Jon pedig kénytelen felismerni, hogy a zenészélet nem annyira egyszerű, mint ahogy a bulvárlapokban olvassuk. A kezdeti feszültségek tovább fokozódnak, ahogy a The Soronprfbs elkezd népszerűvé válni az interneten és Jon megpróbál összejönni Frank ördögien szexi alkotótársával, Clarával (Maggie Gyllenhaal – A sötét lovag, Hisztéria, A titkárnő).

A Frank egy felszabadult fekete-komédia. Magát a karaktert egy valós személy komédiája (Frank Sidebottom) ihlette.

A film leginkább A nagy szépség c. olasz drámához hasonlítható, egyszerre tiszteleg és parodizál, méghozzá mint írod az indie zenekarok. Ehhez illeszkedik a mű hangvétele: kiszámíthatatlan, groteszk, önkritikus és katartikus.

Bár nekem nagyon tetszett, speciel nem ajánlanám sok embernek, éppen a legkevésbé sem mainstream történetmesélésének köszönhetően.