Mi volt az a film, ami mely benyomast keltett? Vagy, akar nagy hatast ett ratok, vagy eletetekre?

A szomszed lany

Mullholand drive

Belepni a semmibe

Tavasz nyar osz tel... es tavasz

A negyzet

Visszafordithatatlan

A homar

A szereto

Furcsa jatek

Garp szerint a vilag

Reqviem egy alomert

Szerelemre hangolva

Tancos a sotetben

Zodiákus

Tőrbe ejtve

"Valami olyanra gondolok, amit megneztetek es napokig a hatasa alatt voltatok es meg ma is eszetekbejut."

Rekviem egy álomért

A szégyentelen

Az út

"Akar elvont volt es a kepivilag, ahogy folyik a tortenet es emiatt volt maradando"

Az új Dűne filmtől konkrétan leesett az állam, olyan atmoszférája van.

"Az Enter the avoid, az mi a szent sz.rrol szolt?"

Hát, Gaspar Noé a saját drogos élményeit próbálta vegyíteni buddhista filozófiával, miközben a kedvenc filmje, a 2001: Űrodüsszeia előtt próbált tisztelegni, és itt a hangsúly az utóbbin van. Én Noé-t - akinek a munkásságát amúgy kifejezetten kedvelem - mindig is inkább technikusként tartottam számon, és az Enter the Void egyértelműen a legnagyobb teljesítménye, egy szinte egyedülálló, pszichedelikus-experimentális remekmű, amiben a kavargó kameramozgások, a mindent beborító vibráló neonfények, az absztrakt számítógépes effektek tökéletesen összeálltak egy három órás hallucinogén utazássá. Ilyen szempontból a film egyedüli mércéje a 2001: Űrodüsszeia hasonlóan avantgárd utolsó félórája. Maga a tartalom szerintem inkább egy melodramatikus katyvasz, amibe Noé bedobott mindent, amivel szereti provokálni a nyárspolgárokat (erőszak, szex, vérfertőzés), plusz a fentebb már említett buddhista vonulatot a reinkarnáció témájával, viszont formailag-filmnyelvileg egy mesterműről beszélünk.

És hogy a főkérdéshez is hozzászóljak:

Sátántangó (Tarr Béla, 1994)

As I Was Moving Ahead Occasionally I Saw Brief Glimpses of Beauty (Jonas Mekas, 2000)

Mulholland Drive - A sötétség útja (David Lynch, 2001)

Tükör (Andrej Tarkovszkij, 1975)

Halott ember (Jim Jarmusch, 1995)

Szép nyári nap (Edward Yang, 1991)

A szent hegy (Alejandro Jodorowsky, 1973)

Love Exposure (Sion Sono, 2008)

Neon Genesis Evangelion: The End of Evangelion (Hideaki Anno/Kazuya Tsurumaki, 1997)

Bukott angyalkák (Wong Kar-wai, 1995)

Dogville - A menedék (Lars von Trier, 2003)

Az ölés aktusa (Joshua Oppenheimer, 2012)

Dalok a második emeletről (Roy Andersson, 2000)

Három szín trilógia (Krzysztof Kieslowski, 1993-1994)

Már a kérdés leírásában is szerepelt, hogy lehet olyan film , aminek a képi világa fogott meg valakit, az Enter the Void képi és filmnyelvi megvalósítása meg elképesztően formabontó, nem véletlen, hogy a bemutatásakor Noé-t többen is Kubrickhoz hasonlították, és úgy méltatták, mint "az egyik utolsó filmkészítő, aki mer új utakat felfedezni a filmművészetben". Szóval szerintem teljesen érthető, ha valakire nagy hatást gyakorolt, főleg hogy a film elsősorban vizuális, és csak másodlagosan történetmesélő médium.

(Az alábbi rész spoilereket fog tartalmazni, szóval aki még nem látta az Irreversible-t, az inkább ne olvasson tovább.)

Az Irreversible elsősorban szintén a formai-strukturális kísérletezése miatt népszerű cinephile-körökben, de egyben ez az a filmje, amibe általában a legtöbbet szoktak belelátni az emberek. Az pl. egészen kiváló húzás volt, hogy az eredetileg végig megállíthatatlanul, őrülten kavargó kamera a tízperces erőszak-jelenetre hirtelen statikus pozíciót vesz fel, így rákényszeríti a nézőt, hogy végig az eseményre figyeljen, ami persze végtelenül visszataszító és gyomorforgató, pont ahogy a való életben is. Mindenképpen meg kell említeni a fordított kronológiát is, amivel Noé egészen más hatást ért el, mint a korábbi rape & revenge filmek, míg azok a filmek úgy épültek fel, hogy "bevezetés-nemierőszak-bosszúállás, mint katartikus finálé", Noé teljesen a feje tetejére állítja az egészet, így dramaturgiailag megrázóbb lesz a végeredmény. Itt rögtön a bosszúállással kezdődik az egész, közben azt sem tudjuk mi miért történik, így először Vincent Casselt és barátját hisszük közveszélyes elmebetegnek, majd ahogy felsejlik az ide vezető eseménysorozat, egyre sötétebb lesz a kép. Pl. a tragédia elkerülhető lett volna, ha a nő barátja normálisan viselkedett volna a partin és hazakíséri, így viszont Vincent Cassel karakterének is nem elhanyagolható felelőssége van a történtekben, az ő döntéseinek is a következménye. A befejezés meg hiába tűnik boldognak, a néző tudja, hogy mi fog történni, így a film legnyugodtabb, leggondtalanabb fejezete valójában a legszomorúbb, leginkább lehangoló.

És Noé szerintem továbbra is teljesen tudatosan provokálja az embereket a filmjei erőszakosságával és a túlzásba vitt szexualitással, jellemző, hogy miután a 2018-as Cannes-i fesztiválon bemutatták a legkevésbé megosztó filmjét (Climax), azzal sírta tele a médiát, hogy elrontotta a filmet, mert a vetítésről csak hatan vonultak ki, a korábbi 25% helyett. Vagy említhetném a 2015-ös Love címre keresztelt, amúgy igen gyenge agymenését is, amiben a pornót próbálta beépíteni a hagyományos európai művészfilmbe, és az egyik jelenetben a főhős a néző felé ejakulál, amit különösen pikánssá tesz, hogy a filmet 3D-ben vetítették.