Vélemények az írásomról? 18/L

Amit nem látsz, az nem is létezik

- Életed legjobb ötlete volt ez az út Balira! - szólt Meg a mellette fekvő férjéhez.

Mindketten egy-egy kényelmes napozóágyon feküdtek. A háttérben a sirályok vijjogása vetekedett a tenger hullámainak hangjával, ahogy partot értek. Minden olyan mesés volt. Szinte érezte, ahogy D-vitamin éri a bőrét. Szinte.

És mennyivel jobb volt ez, mint régen. Meg érezte a lábai alatt és a napágyról lelógó kezében a finom szemű, meleg homokot, de egy szem sem jutott be a fürdőruhájába vagy a táskájába. Nem volt nagy tömeg, csak annyian voltak ott, amennyit ő akart. Az pedig nem volt sok, de nem is akart teljesen egyedül lenni a férjével.

- Köszönöm, szívem! Látod nem kellett volna ennyire ódzkodnod tőle. Már mindenki ezt csinálja. Ha nem lettél volna ennyire régimódi, hamarabb is elmenekülhettünk volna ide.

Elmenekülni. Tökéletesen fejezte ki ez a szót, azt amit tettek.

Meg nem emlékezett arra, hogy bármikor tapasztalt volna ilyen tökéletes időt. Meleg volt, de nem annyira, hogy az ember izzadni kezdjen. A víz ezzel szemben meglepően kellemes volt. Nem olyan hideg, mint ami ilyen kinti hőmérséklethez természetes lett volna. Az égen egy felhő sem volt, napszemüvegre mégsem volt szükség. Most már nyugodtan belenézhetett a Nap mosolygó arcába, még hunyorognia sem kellett.

- Nem kérsz egy koktélt? - kérdezte a férje.

- Persze, miért is ne? - valójában nem volt szomjas, de jól esett volna neki egy édes, hűsítő ital.

Csak gondolnia kellett rá és a pincér már hozta is a színes koktélokat. Természetesen pici, színes napernyővel.

- Vajon miért használnak még mindig pincéreket? Semmi értelme sincs, akár csak meg is jelenhetnének a poharak az asztalon maguktól - gondolta Meg.

Majd a gondolatok tovább keringtek a fejében:

- Ez az egész túl...tökéletes! Minden olyan mesterkélt. A színek sem természetesek, túl élénkek, az illatok túl édesek, a hangok túl lágyak. Nincs semmi éles, durva, valami ami eltérne a sablontól. Semmi egyedi. Annyira nem valóságos ez az egész.

Felállt és levette a kalapját. Kinyújtózott. Nem számított, hogy mennyit eszik és fekszik azon az ágyon, egy dekát sem szedett fel és az izmai sem merevedtek meg.

- Elmegyek sétálni - jelentette ki.

Nem kapott választ a békésen szendergő férjétől.

- Hogy-hogy te nem érzed? - súgta halkan Meg, mintegy csak magának majd elindult a hullámok mentén a parton.

Ahogy sétált, rá kellett jönnie, hogy azért itt is voltak határok. Valahogy minden: a víz, ahogy kimosta a homokot a lábai alól, a bőrét simogató szél, minden olyan más volt. Üresnek érződött.

Elkezdett fájni a feje. Felemelte a kezét és megnyomott egy pontot a füle mögött.

Ismét a saját nappalijukat látta maga előtt. A virtuális valóság sisakot letette a dohányzóasztalra és elindult az ablak felé. A látvány közel sem volt hívogató az üveg másik oldalán. Szürke, szürke, szürke. A szürke ég tükröződött, a hatalmas beton épületek ablakain, amiken lassan és alattomosan áramlott be a lenti kocsikból felszálló füst.

Rátámaszkodott az ablakpárkányra és egy ideig nézte az egyhangú tájat. Majd felegyenesedett és meglátta az apró kis növényt a teraszon. Épphogy élt még. A levelei aszottak voltak, színét már alig lehetett zöldnek mondani. Valószínűleg hetek óta nem kapott vizet, napfényt se nagyon.

Meg elgondolkodva nézte egy ideig. Meg kellene locsolnia, szegény nagyon kiszáradt már. Viszont ehhez ki kellene mennie a terasz fullasztó levegőjére. Vizet is csak a konyhából szerezhetne és locsoló sincs a közelben. Sóhajtott egyet, megfordult és újra átszelte a nappalit.

Visszatért a kanapéhoz, ahol a férje ült, a szemét eltakaró sisakban. Meg óvatosan leült mellé és a újra feltette a saját sisakját. A sirályok ismét vijjogni kezdtek.