Szerintetek milyen eddig a történet, amit írtam? 17/L

Amikor levonszoltuk az előírásnak megfelelő két, egyenként majdnem húsz kilogrammos bőröndöt a villamosról már láttam, hogy nehéz dolgunk lesz. A vasútállomány minden négyzetcentiméterét elfoglalták a vonatra váró riadt, kétségbeesett gyerekek és fiatalok és a náluk sokkal inkább elkeseredett, de magukat erősnek mutató szülők. Kihúztam a bőröndöm fogantyúját és elindultam szorosan a nővérem mögött, aki rendíthetetlenül törte az utat előttünk. Nem mertem levenni a szememet a vállig érő, egyenes, világosbarna hajáról és a feje tetején lévő csinos barettről. Tudtam, hogy ha hátranéznék anya meggyötört, könnyekkel áztatott arcára, megszakadt volna a szívem és kisgyerek módjára, sírva rohantam volna haza, magam mögött hagyva mindent, minden rosszat, ami rám várt és mindazt a sok jót, ami eddig történt velem ezalatt a 17 évem alatt. Így csak néztem a vörös sapkát, nem is törődve azzal, hogy hány ember lábán húzom át a bőröndömet, de volt egy érzésem, hogy ők sem éreztek belőle semmit. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy felkészítsék magukat a búcsú mély, lelki kínjára, amihez fel sem érhetett ez a csöppnyi fizikai fájdalom.

Hirtelen megtorpantunk és nekiütköztem Melanie vállának. Kotorászni kezdett a kabátzsebében majd elővette a két jegy egyikét és rövid ideig tartó vizsgálgatás után így szólt:

- Ez a harmadik vágány közepe, azt hiszem jó lesz, ha itt állunk meg.

Leállította a bőröndjét és körbenézett, én is követtem a példáját majd leültem a táska tetejére és a kezembe temettem az arcomat. Nem sírtam, csak egy hangos, fájdalmas és kimerült sóhaj hagyat el a számat. Ültem ott és figyeltem, hallgattam a pályaudvart betöltő zajokat. Szinte mindenhonnan ugyanaz hallatszott: síró gyerekek, beszélgetésfoszlányok, gyengéd anyai vigasztalás. Az én anyám viszont nem próbált felvidítani minket, ő csak sírt, kezében egy gyűrött papír zsebkendőt szorongatott. Nem hibáztatom amiatt, hogy abban a pillanatban elhagyta az ereje. Már mindkét gyereke felnőtt, nem szorultunk rá arra, hogy hazugságokkal álcázza, ha valami rossz várt ránk. Nem voltunk már gyerekek, hisz 17 évesen már nem számít annak az ember. Melanie pedig már majdnem betöltötte a 20-at.

Nem emlékszem mennyi ideig ültem így mozdulatlanul, mikor egy kéz érintette meg a vállamat. Felpillantottam és nővérem nézett le rám. Próbált bátorítóan mosolyogni.

- Gyere, Reena, köszönjünk el anyától! Pár perc múlva megérkezik a vonat.

Bólintottam és felálltam. Ő pedig átkarolta a vállamat, mintha ezzel meg tudna védeni attól, ami ránk várt. Anya évekkel idősebbnek tűnt a valódi koránál. Arra is meg mertem volna esküdni, hogy ez a változás csupán pár nap alatt játszódott le az arcán. Már közel sem hasonlított arra vidám, mosolygós nőre, akinek a képe még gyerekkoromból köszön vissza.

Melanie előrelépett, megölelte anyát, még suttogott is valamit a fülébe mire - legnagyobb meglepetésemre - halvány mosoly jelent meg anya arcán.

Tovább beszélgettek, de én már nem figyeltem. Zsongott a fejem. A fülemben visszhangzott a hang, ami jelezte, hogy mindjárt itt van a vonat, a fülledt levegő százszoros súllyal nehezedett rám, szédültem és hányingerem volt. De mindennél jobban: féltem.

Belenéztem anya fáradt, mélybarna szemeibe.

- Nem tehetem azt, nem hagyhatom itt, nem kényszeríthetnek!- ez járt a fejemben.

Kétségbeesetten futottam oda hozzá és ugrottam a karjai közé. Megingott. Ha nem lett volna ő is magasabb nálam biztosan ledöntöm a lábáról.

- Kérlek! Kérlek, anya! Hadd maradjak itt. Nem engedheted, hogy elvigyenek abba az iskolába. Könyörögve kérlek! Könyörgöm ... - ekkor már sírtam, patakokban folytak a könnyeim, erősebben szorítottam magamhoz anyát.

Persze ez mind csak hiú ábránd volt. Semmit sem tehetett az ellen, hogy minden iskoláskorú gyereket elvigyenek egy másik területre. Finoman eltolt magától, lenézett rám és a hüvelykujjaival letörölte a könnycseppeket az arcomról.

- Jaj, Reena! Hidd el bármit megtennék, hogy itt maradj, hogy itt maradjatok, mindketten-bíztató, de végtelenül szomorú mosollyal fordult Melanie felé-, de tudod, hogy nem lehet. Nem lesz, olyan rossz, mint amilyennek most képzeled. És, ha bármi bánt, te is tudod, hogy akármikor felhívhatsz engem is és a nővéredet is...

A beérkező vonat füttye szakította félbe a búcsúnkat. Mint mindig, most is pontosan érkezett. Anya szorosan magához ölelt minket és egy-egy hosszú csókot nyomott mindkettőnk homlokára. Még mindig szipogva nyúltam a bőröndöm után. A vonatra ismét a nővérem karjával a vállam körül szálltam fel. Egyáltalán nem bántam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az ő ölelése az egyetlen dolog, ami megóv attól, hogy darabokra hulljak.

Hangtalanul suhant a vonat. Az elfoglalás után elképesztő gyorsasággal és precizitással építettek át mindent elavult, de szükséges elemet a területen. Köztük a vonatainkat is, most már a legmodernebb mágnesvonatok szállították az embereket. Vajon hány ember vállalta volna inkább az órákon át tartó gyaloglást, mint ezt a mostani kényelmet, a szabadságunkért cserébe.

Már órák óta utaztunk. Először a várost hagytuk magunk mögött, a forgalom zajával, a villódzó neonreklámokkal, az illegális szórakozóhelyek hangosan dübörgő zenéjével és az én otthonommal együtt. Majd szépen a kisebb városok is hátramaradtak, az apró, mindössze 10-15 emeletes panelházaikkal, parkjaikkal és a biciklistáikkal. Utána már csak a füves puszták maradtak és az erdők.

Rég megszáradtak az arcomon lévő könnycseppek, mikor Melanie először megszólalt:

-Légy szíves, Reena, mondj valamit! Nem szeretnék így elválni tőled – tartott egy kis szünetet, hátha válaszolok, de miután fél percig néma csendben ültünk folytatta – Hidd el, nem lesz, olyan rossz, abba az „iskolába” járni. Persze tudom, hogy nagyon szigorúan veszik az oktatást és a neveléseteket, de majd találsz barátokat és talán még jól is fogod érezni magad… - a hangja elcsuklott, nem bírta tovább ezt a hazugságáradatot. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezek az intézmények csakis arra valók, hogy kiöljenek minden ellenállást az új, friss nemzedékből. De egyikünk sem merte megkockáztatni, hogy ezt hangosan is kimondja, aki ellenáll csak magának árt vele, és a szeretteinek.

- Mindenesetre – folytatta a nővérem – természetes, ha egyszer-egyszer honvágyad támad, úgyhogy arra gondoltam, hogy adok neked valamit, amitől majd jobban érzed magad.

Ezzel átnyújtott egy borítékot. Óvatosan nyitottam fel, nem akartam eltépni. Lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit tőle kapok. Először egy levelet találtam benne anyától. Évekkel ezelőtt írta, a papír is enyhén megsárgult és az írás is vesztett a korábbi, erős fekete színéből. Tisztán emlékszem, hogy mikor kaptam meg először: az első táborozásom egyik estélyén. Nagyon féltem, mert nem ismertem senkit, napokon keresztül zaklattam a táboroztatókat, hogy vigyenek haza az anyukámhoz, de nem igazán vettek komolyan. Utólag nem is hibáztatom őket, sok kisgyerek nehezen szakad el a családjától, még ha csak 1-2 hétre is. Mikor már nem bírtak velem tovább, felhívták anyát, aki egy levelet küldött nekem. Ez volt életem egyetlen levele. Már akkor sem sokan írtak kézzel, papírra és aztán vártak napokat, heteket arra, hogy megérkezzen a címzetthez a levél, manapság szinte már teljesen kihalt ez a kommunikációs forma.

Ahogy kézhez kaptam a levelet máris jobb kedvem lett. Különlegesnek érezte magam, valaki vette a fáradságot, hogy levelet írjon nekem, nekem! Benne pedig, vékony, kecses betűkkel anya bíztató és szeretettel teli szavai fogadtak. Azután minden évben alig vártam a táborokat…

Egy másik a levélnél kisebb, de vastagabb papírdarab is volt a borítékban. Apa. Az ő régi, gyűrött fényképe volt. Finoman végigsimítottam a kép cakkos szélét. A szívem egy pillanatba összerándult. Annyira hiányzik!

Hálásan rámosolyogtam Melanie-ra. Aki ezt egy rövid biccentéssel viszonozta. De nem vette le rólam a szemét, hanem tovább figyelt, várakozóan. Megnéztem, de nem volt más a borítékban. Éppen rá akartam kérdezni, amikor a kép hátulján apró betűk, tömött sorait vettem észre:

„Légy kitartó, Reena! Sajnos sem én, sem anya nem védhetünk meg ott, ahova most mész. El sem tudom képzelni milyen nehéz ez most neked. Nem akarom szépíteni a helyzetet, mert azzal csak téves képzetekbe ringatnálak, és ezt nem akarom. Ne akarom, mert tudom, hogy sokkal intelligensebb vagy annál, mintsem, hogy elhidd, másrészt pedig sokkal erősebb vagy, mint hiszed. Ismerlek és tudom, hogy velem ellentétben te nem anyára ütöttél, te ugyanolyan bátor és kitartó vagy, mint apa. Ne hagyd, hogy megváltoztassanak, nincs hozzá joguk, hogy kioltsanak egy olyan ragyogó jellemet, mint amilyen te vagy! Dosztojevszkij mondta: „Remény nélkül az ember megszűnik létezni.” Te ne engedd el a reményt, mert akkor vége. Nem feltétlenül fizikailag, de a lelkedet eltiporják. Ne engedj nekik!”

Összehajtottam a képet és elrejtettem a csizmám szárában.

Nem is próbáltam meg megköszönni ezt Melanie-nak, csak megfogtam a kezét és erősen megszorítottam. Ő viszonozta. Az út hátralevő részében nem is engedtük el egymás kezét, olyanok voltunk, mint akik soha nem is akarják.

Nem emlékszem az út további részére. Nem tudom, milyen tájak mellett mentünk el. Nem tudom, hogy a nővérem beszélt-e hozzám. Kavarogtak a gondolatok a fejemben és minden mást kiszorítottak onnan. Miért is kellett ott lennem? Régen nem szabták meg az embereknek, hogy mit csináljanak. Nagyon kicsi voltam még, amikor megváltoztak a dolgok. Sőt biztos vagyok benne, hogy még nem is éltem, amikor minden elkezdődött. De a köztudatban élénken éltek azok az idők, így én is tisztában voltam, azzal, hogy mi történt. Történelmet is tanultam, úgyhogy tudtam, hogy régen sok-sok, több száz országra volt osztva a Föld. Mindnek külön kultúrája, közigazgatása, kormánya, külön élete volt. Persze több szoros kapcsolatban állt másokkal, kereskedelem vagy közös gyökerek révén. Mindig is lenyűgözött ez a számomra ideálisnak tetsző múlt. Igaz, akkor háborúk dúltak és folytonos harc folyt a kimerülő természeti erőforrásokért, nyersanyagokban gazdag földterületekért. Mégis ezek a viszályok időről-időre elcsitultak és olyankor az emberek – mintha csak a víz alól bukkantak volna fel – nagy lélegzetet vehettek és élhették tovább a saját, egyedi, a többi emberétől eltérő életet. Ezeket főleg apa régi, féltve őrzött és gondosan elrejtett könyveiből tudtam. Nem volt szabályellenes ilyen könyveket birtokolni, de nem is rajongtak az emberért, ha mégis megtette. Ma már ritkaságszámba mennek az ilyen kiadások, legalábbis itt nálunk… Tehát visszatérve arra, hogy mi történt évekkel a születésem előtt, ami ilyen siralmassá tette a jövőt, az én jelenemet:

Már akkor is kiemelkedett két, a többi országnál nagyobb és erősebb hatalom. Ezek pedig szép lassan bekebelezték a többi nemzetet. Mindezt a természet törvényeihez híven, a nagyobb állat mindig lecsap a kisebbekre. Generációk élték meg ennek a folyamatnak a különböző lépéseit. Voltak békés idők, tárgyalásokkal, szövetségekkel és önkéntes behódolással. Ám, ha mindez nem vált be, más szóval az adott nemzett nem hajtott szolga módjára fejet, a hataloméhes vezetők készséggel nyúltak a háború és leigázás drasztikus módszereihez. A két birodalom közül az utóbbi eljárás inkább csak az egyikre volt jellemző. Konkrét neveket nem fogok mondani. Erre két okom van:

a, nemsokára ez mind nem fog számítani, hisz az idők változnak, amennyiben viszont minden úgy marad, ahogy most áll, így is-úgyis egyértelműen megkülönböztethető. Mindegy hogy hogy hívom, A és B, JOBB és BAL, FENT és LENT.

b, akik a „rossz” oldalon ragadtak sosem fogják kézhez kapni ezt a történetet, aki pedig a „jó”-n? Ők inkább nem akarnak tudni arról, hogy mi történt a mások oldalon. Sajnálják az embereket ott, de ha ezzel a tudatlansággal magukat kímélik meg a fájdalomtól, akkor tudatlanok akarnak maradni.

Az egyszerűség kedvéért mégis Jobbnak és Balnak fogom hívni a Föld utolsó, két nagy egybefüggő államát. És ezt nem személyes preferencia vagy eszmék alapján, pusztán földrajzi fekvés alapján teszem.

Mára tehát már csak ez a két óriás uralja a világunkat. Persze maradtak kisebb semleges területek, amik próbálnak csöndben meghúzódni. Maradtak, de csak egyelőre. Valamelyik szerencsés lesz, és a Bal veszi a szárnyai alá, valamelyiknek meg be fog mutatni a karma, a sor, a végzet vagy egyszerűen csak az élet oszt nekik rossz lapot, és a Jobb uralma alá kerülnek.

Én is egy ilyen kis országból származom. Nem volt rossz életünk, még nehéz sem. Teljesen átlagos volt, éltük a mindennapi életünket a felhőkarcolókkal, autókkal és emberekkel teli városainkban. Minden állam, ami még nem tartozott egyik féltekéhez sem, meg kellett tanulnia, hogy hogy legyen szinte teljesen önellátó. Hiszen nem számíthattunk semmiféle importra. A Jobb soha sem segített volna azokon, akik nem az övék. A Bal megtette volna, de ez az egyezmény része volt. Aki kapja marja alapon szerezték meg a területeket. Háborút pedig nem indítottak egymás ellen, az egyenlő harci viszonyok és pusztító fegyverek végül az egész emberiség végét okozhatnák. Így úgy tesznek, mintha a másik nem létezne. Egy láthatatlan vonal választja el őket egymástól, amin egy katona, harckocsi, sem más katonai fegyver nem léphet át. Nem is mernek, nem akarnak.

Emlékszem arra az időszakra, amikor a felnőttek már tudták, hogy vége van a mi kis országunknak. Kicsi voltam, nem értettem, hogy mi okoz akkora rémületet és feszültséget az emberekben, de éreztem. Rettegve várták, hogy mikor csapnak le ránk is, és olvasztanak be a többi uniformizált állam közé, míg szép lassan el nem veszítjük a saját kultúránkat és leszünk a tüchtig, uniformizált kis birodalmuk részei. Nem volt esélyünk arra, hogy a Bal fogadjon be minket, túl közel voltunk a Jobbhoz. És az egyszerűség és ésszerűség miatt a földrajzi fekvés döntő szerepet játszott abban, hogy melyikük milyen területeket kap meg.