Szeretem a spanyol zenét, de ki nem állhatom a sablonos szappanoperáikat?

Nem vagy egyedül ezzel a szemlélettel.

Nekem is tetszik a dallamos spanyol zene, viszont lábrázásom van az "elrabolt gyermek", a "szerelmes szobalány", vagy a "zokogjunk együtt" jellegű filmrészletektől.

Gondolom egyetértünk abban, hogy mennyire életszerű, amikor Don Lukrécio de la Pasta, egy álmos hétköznapi reggelen - kedvenc almásderesén- kilovagol a közeli ranchra, megnézni, hogyan haladnak az olajbogyó betakarítással a munkások. :) Természetesen a lovagláshoz csakis hófehér szmokingot és eredeti texasi cowboy-kalapot visel. Kezében a kedve rinocéroszbőr korbácsát tartja, mert ez olyan macsós(de lehet, hogy matyós, mert a dédapja magyar származású). Na itt találkozik aztán Puniellával, aki anyátlan-apátlan árva (emellett piszkos kócos és tolvaj) de a négyszáztizenhatodik részben úgy is kiderül, hogy egy kasztíliai hercegnő. Nem folytatom, nehogy lelőjem a poént. (vagy a rendezőt)

Szóval az a kérdés, miért vonsz párhuzamot a zene és a filmsorozat között?

Mert pl. én nagyon szeretem az Andok-beli pásztorok pánsípos népzenéjét zenét, de még sosem néztem meg, egy perui indiánok által forgatott filmet.

(gondolom azért, mert nincs)

Lényeg: élvezd a zenét, és hagyd a fenébe a sorozatokat. :)