Mi a véleményetek erről az írásról?

Hűvös, szeles novemberi délután volt. Fázósan húztam össze magamon a kabátomat. Még az a gondolat sem villanyozott fel igazán, hogy néhány percen belül már Greg karjaiban lehettem. Kimerült voltam az egész napos hajtástól az egyetemen. Legszívesebben csapot-papot magam mögött hagyva elbújtam volna vele a világ szeme elöl. De nem tehettem meg.

Sietősen lépdeltem a munkából hazafelé száguldó embereket kerülgetve, miközben azon járt az agyam, hogy vajon mit tervezett Greg aznap estére. Meglepett, hogy nem a lakásán találkoztunk, és nem is a kedvenc kávézónkban, hanem egy, az utcájukhoz közel eső, csendes parkot szemelt ki a randink helyszínéül. Gyönyörű, vörösbe hajló lombkoronák szegélyezték a kavicsokkal teleszórt ösvényt, és úgy tűnt, hogy a kutyasétáltatók mostanra már befejezték házi kedvencük átmozgatását, így tökéletesen nyugodt környezet fogadott. Amint odaértem a játszótérhez, már meg is pillantottam Greget, aki egy félreeső padon üldögélt türelmetlenül. Vetettem egy gyors pillantást az órámra, de nem voltam késésben. Mégis miért lehetett olyan nyugtalan?

Szia! - szökelltem elé széles mosollyal. Erre felocsúdott mélázásából, majd felpattant, és nyomott az arcomra egy forró csókot. Én pedig azonnal megfeledkeztem mindenről, ami aznap történt velem. Greg illata bódító hatással volt rám.

Szia Emma! Már vártalak. - azzal megfogta a kezemet, és leültetett a padra. Miután ő is elhelyezkedett, mélyen a szemembe nézett, de aztán hirtelen elkomorodott:

Azért hívtalak ide, mert beszélnem kell veled. És úgy gondoltam, hogy ez lesz a legmegfelelőbb alkalom. - A szívem hangosan kalapálni kezdett, ahogyan a szavai értelmet nyertek előttem. Nagyon rosszat sejtettem. A megérzéseim pedig sosem hagytak cserben. - Te egy imádni való lány vagy, Emma. Őszintén beléd szerettem. De nem érzem úgy, hogy bárhová is fejlődne a kapcsolatunk. Miattam teljesen elhanyagolod a családodat és a barátaidat, miközben üldözöl a féltékenységeddel...

Ez nem igaz! - szakítottam félbe. - Csak te vagy számomra a legfontosabb, és nem akarlak elveszíteni!

Már késő. - nézett rám sajnálkozva. - Én egy magabiztos, erős nőre vágyom, aki megérti, hogy néha egyedül is kell lennem, és nem zaklat folyton, hanem éli ő is a saját életét. A túlzott ragaszkodásoddal egyszerűen megfojtasz... Kislány vagy még, Emma. Hiába vagy már tizenkilenc. Talán, ha pár évvel később ismerkedünk meg, minden másként alakult volna. - Először fel sem fogtam, amit mondott nekem, csak némán bámultam magam elé. A tudatom tiltakozott a valóság ellen.

Ne csináld ezt, kérlek! Valahogy biztos meg tudjuk oldani! - könyörögtem neki tehetetlenül. Küzdöttem a könnyeimmel, ám azok megállíthatatlanul törtek elő belőlem. A mellkasomban csak a lüktető fájdalmat és ürességet éreztem.

Nagyon sajnálom, de így lesz a legjobb mindkettőnknek. - A tekintetéből semmiféle megbánást nem lehetett kiolvasni. Pontosan tudta, hogy ezzel most a lelkembe tiport. Még utoljára átölelt, szorosan és féltőn, miközben az ajkaival a nyakamat súrolta. Majd fölállt, és köszönés nélkül otthagyott engem a padon, megbénulva és összetörve.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig ülhettem még ott magamba roskadva. A Nap már régen lenyugodott, és dideregtem a hidegtől, de nem számított. Greg volt az olyan egyetlen ember, akiért bármire képes voltam. Ki miatt fogok ezentúl felkelni, és tovább küzdeni?

Végül nagy nehezen feltápászkodtam, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, majd csigalassúsággal elindultam a villamos felé. Nem érzékeltem magam körül sem a tömeget, sem a rám dudáló autókat. A veszteség valósággal leterített. Minden, amit ezidáig a szerelemről tudni véltem, csak egy ostoba, hamis ábrándkép volt. Aznap láttam Greget utoljára.

Legalábbis akkor még úgy hittem.