Kedvenc verseitek? Ajánlanátok nekem néhányat?

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Én ezt szerettem és halgasd meg Köszegi Ákos előadásában youtube-n és akkor már tuti megtetszik

http://www.youtube.com/watch?v=qC4BIQWWnIA

:)

Elöző vagyok, ezt mégjobban szeretem:Radnóti Miklós: Erőltetett menet

=================================

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Hát akad egy pár kedvenc :D

Radnóti: Nem tudhatom

Ady: Elbocsátó szép üzenet; Az én menyasszonyom

József Attila: Kései sirató

Márai: Mennyből az angyal

és még sorolhatnám...

Játssz el egy dalt...

Amikor nem simogatnak a napsugarak, mert lustábban kel fel a nap,

Amikor nem hallatszik tücsökhegedű, mert fakóbban zöldell a fű,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor nem csengetnek rád a barátok, mert kihűltek már a régi álmok,

Amikor ürességtől hideg az ágyad, mert ellustultak benned a vágyak,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor hiába vársz egy őszinte szóra, mert por rakódott rá a jóra,

Amikor eleged van magad körül mindenből, mert csak a neheze jut az életből,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor már csak feledés az élet, s nem férnek bele lázadó remények,

Mikor mindenki mást mond, mint amit gondol, s lelkedben a meg nem értés tombol,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor nem nézel körbe, mert körbe nézni fáj, mert fáradt, sápadt, s kiégett a táj,

Amikor nem férsz bele abba a körbe, ahonnan rád néznek utálva, s röhögve,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor csak vagy, mintha nem is lennél, s már reggel az esti gondokkal keltél,

Amikor már nem emlékszel arra a napra, mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor igaznak festi arcát a hazugság, szégyenlős szemüket az égiek is lehunyják,

Amikor hűvös fuvallattal készül a vihar, testedből, lelkedből minden érzést kicsavar,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor ostoba törvények ostroma ver nyakon, elítélnek, megítélnek gőgösen, s vakon,

Amikor magadra maradsz a magad igazával, s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával,

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!

Segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Játssz el egy dalt csak úgy magadnak, halkan, játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban!

Játszd azt, hogy mosolyogsz, s nem érdekel semmi,

Játszd, hogy érdemes mindennap embernek lenni!

Játssz koldust vagy királyfit, játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít!

Játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,

Játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik!

Játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz, játszd, hogy még lesz!

Játssz el egy dalt, csak úgy csendben, magadnak!

Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!

Liebe Attila

Ezt pedig még jobban szeretem, Pokolgéptől Az én menyasszonyom:

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

Álljon elémbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Tisztító, szent tűz, hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.