Szerintetek jól írók? Elolvasnátok ezt a kis szösszenetet?

Fejvesztett társaság volt a mienk. Öt, élete elején járó fiatal suhanc, akik megúszták a háborút épségben, bújkálás és hazugságok nélkül, jól kereső, művelt családból, és minden azon jó tulajdonságokkal magáldva, ami csak kellhet egy sikeres és boldog élethez.

A Ferdinánd sugárúti Reneszánsz-tól zengett az egész környék. Akkora vígadságot, mint a 18. születésnapom megülése, nem látott még egész Bukarest. Az egész család jelen volt; apám, anyám, a testvéreik, a testvéreik családja, a nővérem, a nővérem, családja, a hugom, a szomszédok, a szomszédok családjai, és (a leghangosabb mindközül) a barátaim, Tudor (vagy, ahogy mindenki ismerte, Dodo), Dániel, Krisztián és Raymond. Meg az ők családjai. Ó. És én, az ünnepelt.

Éppen apámmal beszéltem a jövő homályáról és az esetleges továbbtanulásról, mikor Dodo megállt mellettem (enyhén szólva "kissé" illuminált állapotban), vállamra téve a kezét, elórdította magát, túlharsogva a tömeget:

Mélyen tisztelt Koszta Vlad uraság! - orra kissé ki volt pirulva, kezében a serlegben vöröslő bor megtette a hatását. - Itt az ideje, hogy ünnepélyesen is, megragadva az alkalmat, szólljak pár becses és nemes eszmei értékkel bíró szót, mielött átadnám a férfivá válásod tiszteletére vásárolt ajándékodat! Nos - köszörülte meg a torkát, és homlokát ráncolva összpontosított a szavakra, majd bömbölve felemelte serlegét, és a hátamra csapott (áucs. Nem kis erővel.) - IGYUNK!

Azzal meghúzta serlegét, és elterült a földön. Minenki hangos nevetésben tőrt ki, és követte Dodo példáját.

Utóbbi a földön feküdt, és nagy valószínűséggel aludt. Nevetve csóváltam meg a fejem, majd kezemet a hátára rakva próbáltam fölrázni (nos, igen. Sikertelenűl.).

- Hát ez az ajándékom? Bámulhatom az alvó hátsófeled? - nevettem - Ezt eddig is megtehettem, annyi különbséggel, hogy most idősebb vagyok..