Leírtam az egyik álmomat, szerintetek mennyire érthető? És a legfontosabb: Miért voltam fiú? O. o :DD

Ellopták a kulcsot. Láttam, ahogy a lovas kitör a várból, és nyugat felé veszi az irányt. Nem késlekedtem, utána eredtem Gollin, hű paripám hátán. Mint a leendő trónörökösnek, kötelességem volt visszaszerezni, mielőtt az ellenség kezére jut. Hosszú napokon keresztül követtem a tolvaj nyomát, mire végre megláttam. Beügetett I. Szanisz, Lángolóföld urának udvarába. Elkéstem.

Tudtam, nem engedhetem, hogy megkaparintsák. Fellopakodtam az egyik várfalon, ahol meglepetésemre nem voltak őrszemek, üresen állt. Fehér zsákok sorakoztak a bástyákon, megtöltve homokkal. Alattam épp azon folyt a vita, hogy ki adja át a királynak a zsákmányt. Sietnem kellett, nem volt időm gondolkodni. A magasból rávetettem magam a tolvajra, kitéptem kezéből a tárgyat, és mielőtt felhúzhatták volna a csapóhidat, kivetődtem a kapun. Csakhogy ahogy felpillantottam, egy visszatérő századot láttam meg. Ők is észrevettek, a parancsnok feltartott karddal közeledett. Felém sújtott, de ha egy hajszálon is múlt, ki tudtam kerülni. A penge elsuhant az arcom előtt, hátraugrottam. Megpördültem, de a várból kilépett a rabló, és ahogy a fény rávetült, felszisszentem.

- Atosz!

Az előttem álló fiatal kék szemébe nézve megremegtem. Fekete ruhája testére tapadt, kezében hatalmas bárdot szorongatott. Gonoszan elvigyorodott és elhajította. Felüvöltöttem a fájdalomtól, ahogy a fegyver beleállt a vállamba. Nagy nehezen kitéptem a testemből, a sebből egyből ömleni kezdett a vér. Atosz közelebb jött, miközben hidegen méregetett.

- Tudod Ben, azt hittem, ennél azért okosabb vagy-guggolt le elém.

- Miért árultad el apámat?- markoltam meg a kezét, összevérezve ezzel a ruháját.

Nem szólt semmit, lefejtette magáról az ujjaimat és hátat fordított.

- Hozzád beszélek, ne merészelj itthagyni!- üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért- A legjobb barátom voltál, parancsolom, hogy magyarázd meg!

A körülöttünk lévők felhördültek, majd valaki gyomorszájba vágott. Összegörnyedtem a kíntól, nem kaptam levegőt.

- Elég!- csattant fel az áruló hangja- Az engedélyem nélkül egy ujjal sem érhettek hozzá.

Nagy nehezen feltápászkodtam, futni kezdtem, de egy buzogány elém vágódott a földbe. Még mindig a kulcsot szorongatva, megrettenve lapultam a falhoz, szemem ide-oda cikáztak egérutat keresve. Az eszem azt mondta, rontsak közéjük, vágjak át rajtuk, de a szívem tudta, hogy itt a vég. Innen nem juthatok ki élve.

***

- Miért nem eszel?- lépett be a cella ajtaján Atosz. Az egyik penészes sarokban kuporogva ültem, vörös hajam koszosan, büdösen lógott bele az arcomba. Üveges szemmel meredtem a távolba, nem válaszoltam. Ennél a helynél még a halál is jobb.

- Ha így folytatod, nem éled meg a reggelt. Nagyon legyengültél- jelentette ki közömbösen.

Nem kellett tudnia, hogy pont ez a célom.

- Ben, enned kell-lépett közelebb, majd gyengéden megfogta a karom.

- Ne érj hozzám!- pattantam fel összegyűjtve a maradék erőmet- Miért érdekel, mi van velem? Elárultál engem! Elárultad a hazádat!- ordítottam zokogva, majd visszarogytam a földre- gyűlöllek.

Robbanás rázta meg a várat, törmelék hullott a kőpadlóra. Atosz az ablakhoz sétálva kinézett.

- Végre-sóhajtott fel-megjött a felmentő sereg.

A hónom alá nyúlva húzott ki a folyosóra, nem törődve az átkokkal és szitkokkal, amiket hozzávágtam.

- Nálad van még a kulcs?- tudakolta, immár a karjaiban cipelve. Csak bólintottam egy kicsit, elhomályosult a látásom, és mély álomba merültem.

***

- Csakhogy felébredt, úrfi- láttam meg Koren, a mesterem arcát, ahogy kinyitottam a szemem.

- Mi történt?- könyököltem fel az ágyban, fájó fejem tapogatva.

- A terv sikerült, Szanisz megbukott- felelte vidáman, majd széthúzta a függönyöket- nem jelent ránk többé veszélyt.

- Milyen terv?- értetlenkedtem felállva. Összecsuklott a lábam, de sikerült megkapaszkodnom az asztalban.

- Atosz- kezdte, nekem pedig ökölbe szorult a kezem a neve hallatán- ellopta a kulcsot, hiszen tudta, hogy figyeli. Az, hogy Lángolóföld ura elfogta Felséged, jó ürügy volt arra, hogy megtámadhassuk.

- Akkor nem is árult el minket?

- Nem, csak apád parancsát követte. De ha ő nincs ott, a katonák már megölték volna-sötétült el a tekintete.

Mázsás súly gördült le a szívemről, fellélegeztem.

- Hol van most?- indultam kifele a szobából-bocsánatot szeretnék kérni tőle.

- Nem tudom- csóválta meg a fejét- egyszerűen eltűnt.

- Nem! Meg kell találnom- rohantam a keresésére. A kastély minden zugát átkutattam, megnéztem a kertben, még a harctérre is visszamerészkedtem, de nem került elő. Magamba zuhanva tértem vissza az udvarba, leültem. A nap vörösbe vonta a tájat, két alak közeledett a messzeségben. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam, kik azok. Atosz vidáman integetett, miközben Golli kantárját szorongatta. Feléjük futva elöntött a béke, és tudtam, hogy királyságunk boldog évek elé nézhet.