Ti miből jöttetek rá, hogy igazából a lányokért vagytok oda?

Lezbi biztos nem vagy, leszbikus maximum.

Én akkor kezdtem el gyanakodni, amikor már javában kamasz voltam, de még mindig nem érdekeltek a srácok, volt egy két próbálkozásom velük, tapi, smár, de annyira komolytalan és taszító volt, hogy visszatettem a dolgot a jégre (ellenben lányokért szinte elmebeteg módon tudtam rajongani mindig is, kicsi koromtól kezdve). Aztán 15 évesen megjött végre az a meghalok, ha nem beszélhetek vele, pillangók a gyomromban, ha hallom a hangját, stb. érzés, csak épp egy lánnyal kapcsolatban. Ez teljesen plátói maradt. De én végig azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak nem akarok olyan lenni, mint a többiek, tudat alatt feltűnősködni akarok, elvégre kamaszkorában az ember más akar lenni, egyedi, szóval biztos majd helyrejön ez a dolog, mittomén... folytattam a próbálkozást a srácokkal, bár egyáltalán semmi jó nem volt benne, sőt, és még le is akartam feküdni az egyikkel, hogy végre túllegyek rajta, de szerencsére amikor eléggé kétségbeesett voltam ehhez, akkor neki pont nem volt alkalmas. Aztán nagyon sokára, már 20 felett jutottam el odáig, hogy először csókolóztam lánnyal, és egyszerűen minden a helyén volt, olyan volt, mintha akkor csókolóztam volna először, végre nem volt undorító, sőt jólesett - pedig ez nem volt szerelem. (Aztán meg belezúgtam egy lányba, és képes voltam begerjedni attól, hogy hozzám bújt tévézés közben, és ez volt az a pont, ahol már tényleg nem lehetett letagadni a dolgot.)