Homoszexuálisok volt-e már olyan hogy depressziósok voltatok öngyilkossági gondolatokkal mert nem fogadták el másságotokat? Miért írják azt hogy könnyen depresszióba esnek az ilyen hajlamúak?

" Utolsó, két tesóm is van 35 fölött, gyerek és pár nélkül és nem pokol az életük. Igaz nem melegek, viszont nők, akiknél ez fokozottan elvárás, de piszkálni csak azt lehet, aki elég befolyásolható. Amikor meg valaki abba a korba ér, hogy unokákat csináljon, már nem tudják 'elrángatni' sehova, mert felnőtt, önálló ember."

Na várjál, egy dolog az, hogy a verbális abúzus hatására változtat-e a viselkedésén. Itt most arról van szó, hogy ha újra, meg újra meg újra azt kapod a környezetedtől, hogy te így nem vagy teljes értékű ember, akkor az milyen hatással van az önbecsülésedre. Nem azt mondom, van tízből 1-2 ember akinek tényleg akkora egója van, és egyébként minden összejött neki az életben, hogy egyszerűen túlteszi magát rajta. De az emberek többsége nem ilyen. Ha tartósan bacogatva vagy, az bizony depresszióhoz vezet.

És ezen kívül egy gyermektelen heteró nő helyzete egyáltalán nem viszonyítható egy meleg férfiéhoz vagy egy leszbikuséhoz. Ha egy heteró nőnek nincs gyereke, az döntés.

Egy meleg esetében viszont az önértékelési problémákat, magányt okozó tényezőkre az egyénnek sok ráhatása nincs. Kevés az olyan korban hozzá illő meleg pasi akivel kölcsönös a vonzalom, működik a szex, és még emberileg is összeillenek. Legyünk realisztikusak, egy meleg vagy egy leszbikus esetében gyakori, hogy az illető 2-3 évig nem talál magának senkit. Mert egyszerűen nincs.

A legtöbb embernek kell valamiféle érzelmi kötődési lehetőség, és a szex se árt.

A napi szinten érkező homofób mikroagressziók szintén olyanok, amit egy heteró fel sem fog. Képzeld el, hogy pl. a főnököd, az anyád, a haverod amitől legszívesebben megütnéd őket, de nyilván ez nem opció.

És akkor még a különböző tényleges támadásokról, örökös bizonytalanságtól (kirúgnak-e ha kiderül, olyan világ lesz-e tíz éven belül hogy lesittelnek ezért, megvernek-e ha ezt vagy azt teszem vagy mondom, stb.)

Ez szvsz bárki idegzetét kicsinálja.

Komolyan sosem merült fel bennem. Kb 7 évig tartott elfogadni magam, de sose akartam megölni magam közben. A második kérdésedre pedig elég egyértelmű a válasz. Persze, hogy a többség depresszióba esik, ha úgy nő fel, hogy mást se hal a környezetéből csak azt, hogy valami komoly baj van vele és nem teljes értékű ember. Ha a társadalom által teljesen elfogadott lenne a homoszexualitás, akkor szerintem minimális lenne azoknak a melegeknek a száma akik bánják, hogy azok.

19/F

A válasz a kérdésedre: igen.

Én már a kezdetekkor tudtam, hogy nem olyan vagyok, mint a többi. Eléggé lányos is voltam meg kell hagyni, s belül annak is éreztem magam. Mai napig emlékszem, amikor elsőben szerelmes levelet írtam az egyik osztálytársamnak, akit Gábornak hívtak. Ötödikes koromban még a hajamat is növesztettem. Szerencsére csak kevés negatív hatás ért, s ugyan nem voltam élvonalbeli a népszerűségi listán, de nem bántottak legalább.

Az igazi pokol viszont középiskolában kezdődött el. Tudni illik, hogy sajnos nekem eléggé zűrös családom volt. Apám agresszív, piálós volt, anyám pedig beteg, s munkanélküli. Sok volt a szóbeli bántalmazás, illetve a testi fenyítés. Ezért valamilyen szinten magamba zárkóztam. Elvoltam a világgal, amit magamban teremtettem.

Aztán elkerültem a középiskolába, ahová nem tudtam beilleszkedni. Egyébként sem voltam átlagos. Nem voltak menő cuccaim, jó frizurám. Úgy néztem ki, mint amilyen voltam: csóró. Első nap megtaláltak. Bírtam két hétig, amikor is búcsúlevelet írtam, s bedobtam akkor már volt osztálytársamék postaládájába, majd pedig elmentem "meghalni".

Egy doboz fájdalomcsillapítót vettem be, majd megpróbáltam felvágni az ereimet. Egyik sem ment. Hazamentem végül. Reggel korán felkeltem, s tudtam, hogy nem tudom elkerülni, hogy megtalálják a levelet. Így gyorsan leléceltem otthonról. Elmentem a közeli plázába, ahol a wc-ben bújkáltam miközben folyamatosan hánytam. Gondolom a fájdalomcsillapító miatt. Volt egy telefonfülke, hazatelefonáltam. Anyám vette fel teljesen nyugodt hangon, így azt hittem semmi nem történt, így hazamentem. Otthon meg nem kerülhettem el, hogy mi volt. Így történt meg, hogy egy évet nem jártam iskolába.

Következő évben újra kezdtem a kilencedik osztályt. Na itt megint ugyanaz következett. De ekkor már nem mertem megtenni ugyanazt. Helyette volt minden: kiborulás, sírással történő elalvás, illetve pengékkel való vagdosás. Szerencsére ebben az iskolában már voltak lányok is, így szereztem pár barátot. Azonban a fiúk egy része bántott. Dobtak már meg szendviccsel, apró pénzzel, s ledúrták a ruhámat az öltözőben, amikor testnevelés volt.

Általános iskolai osztálytársam jó tanuló volt. Nagyon sokan tapadtak rá, hogy segítsen másoknak átjutni a dolgozatokon. Ezt vettem például, s elkezdtem jól tanulni, így egy bizonyos szinten túl nem bántottak, mert én jól tanultam, s kellett valaki, aki segít nekik. Szerencsére a szakmai évek jól teltek, mert csak tízen voltunk, s velük meg jól kijöttem.

A munka világa. Ez egy másik dolog. Most nagy cégnél dolgozok, de azért érzem jó pár férfi kollégánál a távolság tartást. Én sem merek feléjük közeledni. Ez van, ezt kell szeretni. Annak ellenére, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint tinédzserként, még mindig érzelmi hullámvölgyeim vannak. Néha nagyon lenn vagyok, néha pedig minden lepereg rólam, s életvidám vagyok. Egyszerűen elgondolkozok azon, hogy sokan azt mondták, hogy vonzó vagyok, de mégis egyedülállóként tengetem az életem, mert sajnos nem megy ez a társkeresés úgy, hogy sokan csak arra mennek, hogy ne derüljön ki, meg titokban. Egyelőre várok. Csodára lassan.

28/F

23:46 én maximálisan elfogadom a melegeket és tudom, hogy a statisztikák szerint nagyobb esélyük van a depresszióra, de azért ne versenyezzünk már, hogy kinek lehet nagyobb kínja. Más kínja is pont ugyanolyan értékeű. Pont az ütközik az egyik legnagyobb megrökönyödésbe, ha valaki minden akadály nélkül csinálhatna gyereket, de mégsem teszi, ráadásul még nő is, aki 'erre van temetve'. A férfiaknál valahogy elintézik annyival, hogy ő férfi. A nő meg önző, undorító, nem is ember, hulladék akit a macskája fog megenni amikor meghalt egyedül. El tudod képzelni, hogy valakit pl azért zaklatnak napi szinten vagy fenyegetnek kirúgással a munkahelyén mert egy blogot vezet amiben arról ír, hogy nem akar gyereket? Abszurd dolog a melegeket bántani, de ez még abszurdabb. Meg az is abszurd, hogy versenyzel, kinek rosszabb.

Amúgy van pár meleg ismerősöm és nehéz nekik mert nem lehetnek mindig nyíltak, de azért egészen jól megvannak. És emellett vannak olyan dolgok amikben meg sokkal jobbak mint én vagy bárki más, ami miatt irigylem őket. A dolgok mindig kiegyenlítik egymást. Az emberek nem csak melegek vagy heterók hanem egy csomó más dologgal is leírhatók. Sok meleg meg egyáltalán nem is akar komoly kapcsolatot és ez is visszatetszést kelt. Persze mondhatnád, hogy ez azért van mert áldozatok és nehéz nekik, és inkább a könnyebb utat választják - tehát nem az ő felelősségük.

2-3 évig egyedül maradni? Én 7 éve vagyok egyedül és heteró vagyok, de még semmi bajom. :D Pedig nem hinném, hogy különböznének az érzelmi, egyéb igényeink csak azért mert más az orientációnk. A család meg rengeteg dolgot nem képes elfogadni a melegségen kívül. Én 5 percig nem bírom elviselni őket, mert nem tartanak normálisnak, és elvették 18 évemet, pedig amúgy tudom, hogy szeretnek. Szóval sorolhatnának napestig, hogy kinek mi a baja.