Törődjek bele, hogy örökké magányos leszek?

22/F

Magamba zárkóztam és depressziós vagyok. Az évek során pedig ez egyre csak fokozódott. Már munkám sincs és gyakorlatilag semmit nem csinálok, csak rágom magam emiatt. És csak mélyebbre zuhanok, mert senkivel nem tudom megbeszélni az érzéseimet. A környékemen sehol nincs olyan hely (kis falu, Románia) ahol ismerkedni tudnék. Írhatnék regényt hogy mi történt, és miért, de az senkit nem érdekelne. Röviden annyi, hogy nem akartam elfogadni magamban, hogy meleg vagyok. Mégis mindenhol a fiúkat néztem. Persze nem mertem beszélni velük, ha megszólítottak meg alig kaptam szavakat annyira zavarban voltam. Lányokkal ezzel szemben mindig jól kijöttem. Volt egy kapcsolatom (elég rövid), ami felőlem teljesen csak baráti volt. A lány irántam többet érzett. Egy idő után persze ez nem működött, még ha nagyon próbálkoztam, akkor sem. Fiúkkal persze esélyem sem volt, még baráti szintre kerülni sem soha. Mert ha beszélnem kellett velük, mindig görcsöltem és nagyon cink volt. Ez meg lassan, lassan, addig fokozódott, hogy az érzések mindenhol kitörtek rajtam. Suli, meló. Mindig csak bámultam őket, és végig feszült voltam, mert tudtam hogy úgy sincs semmi esélyem. Mindig arra gondolok, hogy már 22 elmúltam, és csak öregedek, meg így bujkálva fog eltelni az élet, egyedül. Teljesen bezárkóztam. Nem tudom mit tehetnék.