Valaki még magányos? 20/L

Ahogy olvasgatom a válaszokat, én vagyok a legrosszabb helyzetben, mert nálam az összes említett emberi kapcsolat erősen hiányos. De itt az oldalon sose szoktam panaszkodni. Most is csak a kérdésre válaszolok.

F

Picit érdekes a helyzetem.

4 hónapja szakítottunk a barátnőmmel. Nagyjából azóta gondolom másképp a szex témát. Csak azzal igazán jó akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Szóval nem a szex hiányzik elsődlegesen hanem az ölelések, az apró kis mosolyok, érintések, mosoly, összebújás, közös programok... amikor volt barátnőm, az volt a célom hogy mi boldogok legyünk. Azóta is vannak céljaim de mindegyik csak ilyen mesterséges dolog az igazi cél nálam egy boldog párkapcsolat, később majd család.

Családi téren semleges a dolog. Tesóm külföldön, a másik most épp velem él de sokáig nem volt így és szerinte megy hónap múlva már megint nem itt fog lakni. Őt nagyon bírom. A szüleimmel vannak néha nézeteltérések. Kicsit néha idegesítő a gyerekes felfogásuk de ők már ilyenek maradnak szóval különösebben nem hat meg a dolog. Beszélgetni lehet velük de komolyabb dologban nem érdemes rájuk számítani. Ez egy hosszú történet lenne, mindennek megvan az oka, nem fér ide minden.

Baráti oldalon szerintem szerencsésnek mondhatom magam. Van 2-3 igazi barátom akikre szinte mindig lehet számítani. Ha nem is mindenkire, de valakire mindig. Ez kölcsönös. Mi egymásért mindent megteszünk és tudjuk hogy a másiktól is ez várható. Ez azért jó, mert nincs olyan hogy soha nincs kire számítani. Legtöbbjükkel gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mára már ritkábban tudunk összejönni ilyen kis baráti beszélgetésekre. Nagyjából 2-3 havonta egyszer mert mindenkinek úgy van a munkája és a kis dolgai, de azért amennyire lehet, tartjuk a kapcsolatot egymással.

A szexuális részt leírtam. Hiányzik, de nem igazán tudom elképzelni idegennel. Próbáltam, de nem volt az igazi. Szerintem csak úgy lehet az igazi ha ismeritek egymást a másikkal és érzésből megy a dolog.

Legjobban az a lány hiányzik akivel őszintén tudunk mindenről beszélgetni, néha együtt aludni és megölelni egymást. Akit boldoggá tehetek és ha látom a mosolyát akkor én is boldog vagyok :) Most ilyen éppen nincs. Nehéz vele megbírkózni de muszáj. Van sok dolog az életben amit nem szeretünk de kénytelen az ember elviselni. Van más választásom? Szerintem nincs. Jelen pillanatban ez a helyzet, valahogy együtt kell élnem vele. A lelkemnek néha fáj. Főleg, hogy jönnek az ünnepek és nem lesz senki akivel összebújjak. Még az is lehet, hogy bemegyek majd túlórában dolgozni és akkor nem azon agyalok hogy ma van Karácsony. Hirtelen valami ilyesmi jutott eszembe :)

14-es vagyok.

És hülye is! Mint jómagam!

A baráti körömmel csak annyi a gondom, hogy messze vannak tőlem, egy másik városban, így nem tudok velük napi szinten találkozni. De igyekszünk a legtöbb alkalmat megragadni a találkozásra, amit tudunk :)

Párkapcsolati és szexuális téren viszont határozottan magányos vagyok. Igyekszem ellene tenni ismerkedéssel és folyamatosan nyitott vagyok a lehetőségekre, de egyelőre nincs sok sikerem. Próbálom nem mutatni, de egyre jobban frusztrál az egész :/

22/F

20 éves korom óta vagyok magányos! Csak megalázások és kegyetlenségek sorozata várt rám azóta a női nemtől, ok nélkül, amik mind csakis a külsőségeimre irányultak. Soha nem érdekeltem egy lányt sem, legalább csak ismerkedés erejéig vagy baráti szinten. 24 évesen életmódot váltottam, (egészséges étkezés, testedzés). Úgy gondoltam ha változtatok a 60 kilós csontváz alkatomon, majd megváltozik a lányok hozzámállása. Nagyot tévedtem, mert az izomfejlődéssel egyenes arányban egyre több és mélyebbre ható negatív kritika ért. Így, hogy egy parányi pozitív gesztust vagy véleményt sem kaptam, 2011 végéig bírta a lelkem és összetörtem. Oyan tettek gondolatai cikáztak bennem szinte állandóan, amit ha megteszek, onnan már nem lett volna visszaút. Aztán beletörődtem. Sok mozgással, edzéssel, vitaminokkal és zenecsinálással tudok annyi boldogsághormont termeltetni a testemmel, ami legyűri a magányt és a többi ártalmas negatív hangulatot. Így birkóztam meg vele. 2013-ban meg a remek orvosok félrediagnosztizálásának hála, az összes keservesen elért izomzat oda lett és oyan gyógyszerekkel tömtek amire nem is lett volna szükségem, amiknek a következményei meglettek/megvannak. Újra kikészültem és kezdhettem mindent a nulláról. Ami ezek után már nem úgy ment mind előtte!

Élem az életem azóta is szerelem és szex nélkül, idén volt a jubileumi tizedik évforduló. Világ életben érzelemközpontú voltam, így örömlányhoz sem fordultam soha, mert nem engem akar. Én már elfogadtam a sorsom és beletörődtem, hogy párkapcsolat nélkül kell élnem. Amit csak tudtam megtettem, hogy máshogy viszonyuljanak a lényemhez, de idén nyáron is úgy néztek rám mindenhol mint egy szörnyre.

[30\F]

Őszintén válaszolva a kérdésre, küzdök pár hasonló problémával. Édesanyám meghalt, apám egy agresszív idegroncs, a húgommal leginkább csak utáljuk egymást. Otthon csak savazást kapok, szeretet nem, s számolom a perceket, amikor végre elmehetek itthonról. Barátaim jelenleg vannak, ráadásul kettővel igen mély a kapcsolatom és rettenetesen fontosak nekem. Sajnos nem láthatom őket eleget, de azért nem panaszkodhatom. Párkapcsolati szinten... Teljesen egyedül vagyok. Ugyan fiatal vagyok, nem érzem úgy, hogy emiatt ne hiányozhatna az intimitás és a szeretett az életemből. Úgy érzem talán az otthon meg nem kapott szeretet és figyelem, az önbecsülési gondok, mind párkapcsolatért kiáltanak, arra, hogy úgy érezzem fontos vagyok, nem csak valaki, aki mindent elcsűr és folyton útban van.

Összefoglalva, ja magányosnak tartom magam. Úgy érzem szükségem van valamire, bármire, hogy ne érezzem magam ennyire szánalmas kis piszoknak. Hiányzik, hogy valaki különlegesnek tartson. Tudom ez nem éppen erős jellemre vall, de ez van.(:

Hogyan birkózók meg ezzel? Mikor, hogyan. Az egész nagyon sebezhetővé tesz engem, irtózatosan szeretett hiányossá, és igyekvővé. Igyekszem nem elveszteni az önazonosságom, nem megváltozni, de már nem is tudom, mikor voltam önmagam. Nagyon sok elkeseredett dolgot teszek, amiket nem részleteznék, de mind alkohol, mind kések szerepet kapnak néhanapján az életemben. Talán az egyetlen, ami segít, az a barátaimmal töltött idő, illetve az írás. Kiírni a fájdalmaimat, hasonló, mint kiüvölteni őket, vagy beleütni a falba. Éppen csak annyiban más, hogy itt nem fájdalmat okozok magamnak, hanem valami szépet alkotok, s ezáltal szelídítem le a gondjaimat, fájdalmaimat, érzéseimet novellákká.

Ezektől függetlenül még mindig egy roncs vagyok. Ma is éppen majdnem kétszer sírtam el magam, pedig egy barátnőmmel voltam vásárolni. Először a próbafülkére várva jött rám a bőghetnék, egy zeneszám hatására, majd másodszor egy másik boltban, egy másik dalra. Ugyan nem vagyok pszichológus, de gyanítom, ebből következtetni lehet rá, elég defektes vagyok. Általában nem vagyok ennyire sírós típus, talán az ünnepek miatt van.

16/L