Vannak, akiknek tetszik egy ilyen történet?

Hajnaltájt különös lüktetésre ébredek.

Mintha a szívem a mellkasomon kívül dobogna, s kívülről érezném a bőrömön. Nem túl gyors, egy-egy botló kihagyással megtört ritmusú lüktetés, finoman verdeső szív a mellkasomon.

Kissé magamhoz térve észlelem, hogy a kedvesem szíve lüktet a mellkasomon: álmában hozzám simul, arcát a nyakam hajlatába fúrja, combjával átfonja a derekamat, mellkasa az enyémhez tapad, s érzem a szívdobogását. Biztosan álmodik, mert a szíve kicsit gyorsabban ver, ki-kihagy egyet.

Meg sem moccanok, élvezem a csendes hajnalban kedvesem körém fonódó testét, nyakamban álmoktól nyugtalan szuszogását, szívdobogását a mellkasomon. Arra gondolok, most valóban csak alig választja el egymástól távolság a szívünket.

Óvatosan magamhoz szorítva, lassan, hogy fel ne ébresszem, s hogy el ne veszítsem a mellkasomon szívének lüktetését, a hátamra fordulok, s újra mozdulatlanul élvezem a teljességnek eme pirkadatunkba szökött töredékét, forró leheletét a nyakamon, szorosan egymáshoz simuló szívünk összedobbanását.

Arra gondolok, ez pontosan olyan pillanat, amelyért érdemes volt megszületni. Tudom, elmúlik hamar, tovalebben, akár kedvesem álma, de nem fáj, nem szomorít el a pillanat múlandóságának érzete. Inkább úgy érzem, hogy a pillanat tiszta befogadásának képessége teremti meg az örökkévalóságot, mintha azzal, hogy átélem az elillanót, bepillanthatnék az örökbe.

Érzékeny, finom mozdulatokkal tapintom ki kedvesem mellkasának bal oldalán, a bordái között a szívcsúcslökését, amikor megtalálom, rajta tartom az ujjhegyemet, érzem, ahogyan a szívének pumpáló mozgása emelgeti az ujjamat.

Így fekszünk egymáson, az elillanó pillanat varázsában kedvesem szívének gyorsuló ritmusára táncolva át az örökkévalóba.

Egészen a szívére összpontosítok. Érzem minden dobbanását, érzem, hogyan gyorsul folyamatosan, miközben lassan belé hatolok, egészen mélyre. Kicsiny, lüktető mozdulatokat végzek derékból, pontosan követve szívritmusát. Mellkasom és ujjbegyemen érzem, s átadom a ritmust a derekammal a kedvesem ölében izzó forró mélységnek, éppen úgy, mintha az ő belső univerzumának követe, hírnöke, része lennék, mintha éppen az lenne az egyetlen dolgom ezen a világon, hogy lüktető szívének ritmikus jeleit közvetítsem a méhe felé.

És ráébredek, hogy e pillanatban valóban az az egyetlen dolgom ezen a világon, hogy kapcsolatot hozzak létre a dobogó szíve és gyönyörben úszó öle között, híd vagyok, láthatatlan szál vagyok, semmi más, csak az ő mind vadabbul dobogó szívének hírnöke, akit egy pillanatra, amikor a ritmus már az egekbe emel, az öléből fakadó gyönyörrángásokban feltörő örökkévalóság fénye látni enged...azután a magam gyönyörében szerte foszlik minden, s én is megsemmisülök egészen.

Csak ő marad ott az ébredésben, vadul dobogó, örömteli szívvel.