Fiú-lány barátság, az egyik előbb-utóbb többet akar. De lehet is belőle több?

Azt, hogy én mit mondtam neki, nem fejtegetném. Az itt leírt dolgokat, amiket 3 oldalon keresztül fejtegettünk körülbelül azt foglaltam össze neki. Inkább az ő reakcióit írom le:

Mikor először tálaltam neki körvonalakban, nyersen a helyzetet, csak elmosolyodott zavarában és azt mondta, hogy "ne nézz már így rám."

Akkor kicsit fejtegettem még a témát, vallottam neki pár dolgot, akkor annyi kijött rajta hogy:

"most nem tudok mit kezdeni, még nem sikerült feldolgoznom.”

Érveltem neki tovább, hogy miért lenne jó az ha mi összejönnénk és hogy nem kell ezt olyan hatalmas változásként felfogni, nem történik ezzel semmi tragédia. Akkor éreztem úgy, hogy először kaptam használható választ, azt mondta:

"nem egyszer megfordult már neki is a fejében, hogy "mi lenne ha", de végül mindig „megfutamodott” a gondolattól, mert úgy érezte, oda lyukadt ki, hogy nem menne"

Nem hagytam annyiban. Ez a válasz, hogy meghallottam hogy már ő is gondolkodott rajtunk kettőnkön egyszerűen megadta a bátorságot és tovább kergettem a témát, de továbbra is azt mondta, hogy ez neki most nem fog menni. Lehet később meg fogja bánni és rájön hogy mekkora lehetőséget hagy ki, de most ezt mondja. Mikor megkérdeztem hogy mennyire biztos magában, azt mondta hogy nem teljesen, de azért ki meri jelenteni. Én szépen finoman hízelegtem neki, próbáltam felnyitni a szemét, nem adtam fel. Mondtam neki, hogy ennek a beszélgetésnek most nem is az volt a célja hogy mi ma már egymásnak essünk és mi legyünk a világ legboldogabb szerelmes párja. Mondtam neki, hogy tudom hogy ezt a dolgot emészteni kell, fel kell még fogni nem megy egyik pillanatról a másikra a váltás barátságból szerelembe, mert a korábbi hasonlóan kialakult kapcsolatomnál sem így ment és mondtam neki hogy adok időt, gondolja át, és hogy én még erre akár ezerszer is meg fogom kérni hogy gondolja át az egészet. Mondtam hogy én amióta ismerem, ami 4 év nem változott bennem ez az érzés, bármikor összejöttem volna vele, akkor ezután sem fog és én mindig nyitott leszek az ő közelségére. Szükségem van rá és nem tudom nélküle elképzelni az életemet, nem tudnék neki sosem nemet mondani. Ez talán úgy szíven ütötte vagy elgondolkodtatta, mert végül az utolsó gondolat ami tőle kijött és ez volt a legtöbb amit végül kihoztam belőle hogy azt mondta hogy most ez nem fog menni. Lehet egy év múlva igen, lehet egy hónap múlva igen, de most így nem érzi felkészültnek magát erre. Mondtam neki hogy várni fogok rá. Na most mondjátok, mit gondoltok? Van esély? Hogyan tovább? Most ostromolnom kéne tovább vagy hagyni hadd gondolja végig magában?

Ja és ezenkívül még egy dolog. Anno a tavaszi szünetben volt egy közös kiruccanásunk még vele meg egy kis társasággal. Akkor párszor nagyon közel kerültünk egymáshoz, de nem mertem félreérteni és meglépni amit mindig is szerettem volna félve a csalódástól és hogy elcseszné a nyaralást. Most így utólag megkérdeztem hogy ha akkor rányomulok vagy lépek valamit, mit tett volna? Kis gondolkodás után csak annyit mondott hogy nem tudja. Nagyon nem volt határozott ezzel kapcsolatosan. Láttam rajta hogy megfogta a kérdés és elgonolkodtatta.

Mostani msn beszélgetés:

én:

*a szomorú fej a személyes üzenetnél. nekem szól?

ő:

*ahham

én:

*nemtudom...kell az?

ő:

*kell

én:

*miért? hisz ma azt láttam hogy örülsz hogy beszélünk és találkoztunk

ő:

*persze h örültem..de attól még ott marad az az aprócska kis gond. és úgy érzem h most nem nagyon fogunk felhőtlenül beszélgetni azért egymással..és bennem van attól még a félelem h esetleg elveszítelek és megromlik a kapcsolatunk.

Nem sokkal később le is lépett msnről, de mondta hogy holnap ha akarok menjek be hozzá suliba, találkozhatunk (habár egy barátnőjével lesz együtt).