Tudom, hogy ennek semmi értelme, de akkor miért fantáziálgatok? Nagyon szánalmas?

18 éves lány vagyok és nagyon gyerekesnek érzem magam, mivel beleestem a 29 éves magyar tanáromba. 3 éve van a sulinkban, de csak 2 éve tanít az osztályunkban. Eleinte csak könyvtáros volt és a suliújság főszerkesztője. Nyilván jártam könyvtárba, még írtam is az iskola újságba. Rögtön azt gondoltam, hogy aranyos, helyes és kedves, de ennél tovább nem jutottam, mert akkor volt egy másik plátói szerelmem. Következő évben elment a magyar tanárnőnk, akit mindenki imádott, helyette jött Ő, de rajtam kívül minden osztálytársam utálja. Őszintén szólva elég csapnivaló tanárnak, kár tagadni. :) Még ez is aranyos benne. Azontúl pár embert kipécézett már magának, és mivel elege van belőlük, szivatja is őket rendesen. Amúgy nem ilyen bunkó, de nem lepődöm meg, mert a mi giminkben a tanárok 90%-ka szerepet játszik állandóan. Azonban velem mindig nagyon kedves. Még anno tavaly mondta egy barátnőm, hogy szerinte bejövök neki, mert megfordult utánam és vele speciel sosem rendes, annak ellenére sem, hogy ő is pont olyan jó magyarból, mint én. Addig nem különösebben foglalkoztatott, de utána már ki akartam deríteni, hogy van-e igazság a barátnőm szavaiban. Nem tudtam eddig meggyőzni magam sem arról, hogy igaz, sem az ellenkezőjéről.

Nagyon szeretem az irodalmat, főleg írni szeretek és Ő ezt értékeli. Mindig arra biztat, hogy írjak, és múltkor tanácsot is adott, hogy rendszerezzem az írásaim és tartsam meg az összeset. Igazából elég sokszor belebotlok, nem csak az iskolában, de szinte mindig van valami mondanivalója a számomra, ( vagy legalábbis hetente egyszer ) vagy esetleg kérdez valamit.

Főként az irodalomról van szó, de legutóbb azt is megkérdezte, hogy meggyógyultam-e már, mondom nem igazán,és jobbulást kívánt. Akkor is beszélt velem az utcán, ha épp társasága volt. Más tanár olyankor még köszönni is elfelejt, de ő ugyanúgy mosolygott is, mint mindig. Még a kedvenc magyar városomban is összefutottam vele, meg is kérdeztem, mi járatban arra felé, erre azt mondta, ihletet jött gyűjteni. Milyen cuki. :3 Azontúl focizik, amellett, hogy tanár és igazából mindig mondja, hogy sosincs ideje semmire. Nem csodálkozom, hogy nincs barátnője és az anyukájához jár sokszor, aki szintén tanított, még kilencedikben és színjátszón.

Azt hiszem, az anyukája kedvel engem, ő is mindig mosolyog rám, mint egy vadkörte, és még azt is megjegyezte, milyen szép lelkem van. :D Bár ahhoz nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy nem vagyok túl nagy hívő. Pontosabban Istenben hiszek, de az egyházban nem, nem is értem, miért gondolom így, de nem fog könnyen változni a véleményem.

A férfinek egyébként kiskorában meghalt az apja.

Lehet ezért van az, hogy bár majd' 11 év van köztünk, de olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Mesefigurás pólói vannak. XD Mondjuk én meg animézek, megértem az ilyen szenvedélyt.

A legaranyosabb tulajdonsága az az, hogy a világon mindentől elpirul. Én még ilyen férfit nem láttam, és az osztálytársaim sem.Viszont, ha velem beszél, inkább mintha elsápadna. Mikor tavaly memoritert kellett mondanunk, én a szemébe nézve mondtam, mert így tűnt egyszerűnek, de a vers közepén elfordult és nekiállt fegyelmezni. Utána nem tudtam rendesen folytatni, mert belezavarodtam. A barátnőm szerint nem bírta a pillantásom. Azóta a padot nézem feleléskor, talán érti, miért. Ráadásul szégyellem is magam, így inkább nem nézek rá, mert elfelejtem a verset.

Ha szoknyában vagyok, általában végigmér. Egyszer, mikor miniben voltam már messziről fülig ért a szája. Ez engem annyira zavarba hozott.

Rólam egyébként tudja, hogy esetlen vagyok és ha szerencsétlenkedem, azon is nevet. Ősszel például órán kimentem a mosdóba, és mikor jöttem ki, épp orrot fújtam, Ő pedig a mosdóval szembeni osztályba akart bekopogtatni, de előbb rám nézett, nagy szemekkel, mint valami rossz kisfiú, én meg elfordultam, hogy ne lásson orrfújás közben. Ezen elkezdett kuncogni. Azt hiszi, nem hallottam?

Egyszer meg kérdeztem tőle valamit, mosolyogva válaszolt és kacsintott is hozzá. Ezt megint nem tudtam mire vélni, hiába szoktunk beszélgetni, attól még nem vagyok a haverja és ez a kacsintás szerintem fura. Jó fej dolog, ez tény, de akkor is.

A kedvencem az, mikor hátulról settenkedik és úgy szólít meg. A frász jön rám olyankor.

Az osztályfőnök helyettesünk is ráadásul, szóval osztálykirándulásokra is jött velünk. Olaszországban voltunk szeptemberben kirándulni, és pont a miénkkel szemben lévő kuckó volt a tanárok lakhelye. Mikor mi a lányokkal kint ültünk, és ő is kint volt, folyton a mi asztalunkra nézett. Lehet, hogy unatkozott. Igen, de látott fürdőruhában. :P Számomra már ennek gondolata is kínos, még akkor is, ha semmi sem járt a fejében ezzel kapcsolatban.

Az volt még zavaró, mikor szalagavató utáni vacsorán odajött az asztalhoz, ahol én meg a barátnőim voltunk, és nem is köszönt nekik, meg semmi, hanem velem kezdett beszélgetni. Épp akkor ittam meg a pezsgőm és olyan rákvörös lettem, mikor odajött, hogy a fülem is égett, szóval észre kellett vegye. Kínos! A ruhám ráadásul mini volt és tapadós. Jelzem nem szoktam ízléstelenül, ribisen öltözködni, csak úgy gondoltam, illett az alkalomhoz a ruha és kész.

A barátnőm azt is mesélte, hogy osztálykiránduláson, mikor én már aludtam, az egyik fiú cikizett, hogy én mekkora stréber vagyok, erre Ő megvédett, hogy legalább én jó vagyok irodalomból, nem úgy, mint az a srác. Lehet, hogy ebben sem volt semmi, ( szerintem tényleg nem ) de a barátnőm szerint igen.

Azontúl levelezgettem vele, vagyis, egy időre abbahagytam, mert nem akarom,hogy nyomulósnak, meg idegesítőnek kezdjen nézni. Elküldtem neki az írásaim, mert szerettem volna kikérni a véleményét, ki is fejtettem, miért írok, erre azt válaszolta, hogy a legjobban az e-mailem tetszett neki, " mert, ami a legfontosabb, benne vagy Te." Máskor is e-maileztünk könyvekről, ilyesmikről, igazából egyéb témát az irodalmon kívül nem mertem neki felvetni, nem akarok tolakodó lenni, vagy hasonlók.

Az e-mailekben is írt smileykat meg kacsintós fejet. Sőt, ha nem tud hamar válaszolni, a suliban elkezd magyarázkodni, hogy miért nem válaszolt még. Egyszer remegő hangon bevallotta, hogy, ha arra a levelemre elkezdett volna választ írni, akkor abból nem lett volna alvás. Ennyire feladtam volna neki a leckét?

Mondjuk akkor kezdtem el azt érezni, hogy lehet, hogy túlzás, amit csinálok, mikor boldog szülinapot kívántam neki az egyik levelemben. Ki van írva a facebookjára, csak nem sértődött meg. ( Nem ismerősöm, bejelölni azért nem merem, hiába jelölte be más is. )

Volt, hogy órán, ha beszélt, szinte csak az én szemembe nézett. Nem igazán tudtam nem "úgy" pillantani rá. Mondjuk, egy hónapja ez már nem annyira jellemző. Ugyanúgy kedves, de nem mondja úgy az anyagot, mintha csak nekem mondaná és nem bámul.

A hangja az, ami annyira megfogott. Nagyon kellemes. Erős és férfias.

Előtte egy nálam fiatalabb srác tetszett, akinek ugyancsak szép hangja volt. Annak a fiúnak az anyukája halt meg.

Olyan reménytelennek tartom magam, hogy szinte mindig olyan emberekbe szeretek bele, akiknek volt valami lelki traumájuk.( Máskor is voltam már, csak és kizárólag reménytelenül szerelmes. )Azontúl eleve esélytelenek ezek a szerelmek.

A tanáromnak, még, ha tetszem is, akkor mi van, nem tehet semmit, mert akkor kirúgják. A korkülönbség engem nem érdekel, még úgy sem, hogy sosem volt senkim, bár ő nem tudom, hogy viszonyul ehhez a kérdéshez. El hiszem, hogy, ha tetszem is neki, belátja, hogy ennek az egésznek nem sok értelme lenne. Amúgy is, jövőre elmegyek egyetemre.

Akár rossz, akár nem, én azért belegondolok, mi lenne, ha mégis lenne ebből valami, és folyton a viselkedését elemezgetem. Mással is tud kedves lenni, de velem valamiért más. A nézése is. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

Tényleg jobban tenném, ha nem gondolkodnék ezen, amúgy is, ha véget ér a gimi, el kell felejtsem. Szomorú, de ez van. Nyilván az a jó, nem csinálok akkor hülyét magamból, és nem közlöm egyértelműen mit is érzek. Az lenne a legrémesebb, ha kinevetne, vagy kiakadna és megutálna.

Azt mondjuk elég rendesen a tudtára adtam, hogy érdekel az irodalom, ami tényleg igaz is, de, hogy a tantárgy iránti rajongáson kívül mást is bele lát-e ebbe, nem tudom. Tényleg nem vagyok sem nyomulós, se flörtölni nem tudok. Ő viszont valóban sokszor elegyedik szóba velem, teljesen magától. A legjobb pillanata az volt, mikor azt kérdezte: Van egy perced? ( Bár mondtam volna: Kettő is! XD ) Egy olyan jelentéktelen dolgot kérdezett meg, hogy nem hittem el. Nevezetesen, hogy jó-e, ahogy beszerkesztette a suliújságba az írásom. :D Eleve mindegy szerintem, azontúl másokat biztos nem kérdezett meg.

Tényleg nagyon aranyos, de szerintem akkor is gyerekes vagyok, amiért rá gondolok, az azonban biztos, hogy ez a reménytelen szerelem egy kellemes emlékként fog bennem megmaradni.

Szomorú vagyok, hogy nem tudok verset írni, mert akkor írnék erről, ( hogy maradjon meg az emlék ) csak magamnak, prózában ez sajnos nem megy. :(

Szerintetek nagyon szánalmas vagyok?

Bocsi, hogy hosszú.