Egy újabb képzelt szituáció tőlem: kétértelmű viselkedés kontra lehetőségek, avagy a férfi tragédiája?

Képzelt élethelyzet: egy nő és egy férfi minden héten futólag találkozik egymással egyetlen egyszer, például munkába vagy iskolába menet a metró mozgólépcsőjén. Egyikük fel, másikuk le. Első néhány alkalommal csak szemeznek és mosolyognak, később már köszönnek is, és így eltelik nagyjából 2-3 hónap. Megjegyzem: egyetlen egyszer látják egymást minden héten alig néhány másodpercre.

Legközelebbi alkalommal a férfi erőt vesz magán. Halad a mozgólépcsőn, papírformaszerűen érkezik szemből a lány, szemezés, mosolygás, köszönés, majd a férfi gyorsan megkérdezi, hogy "találkozhatnánk a közeljövőben?" A lány elkuncogja magát, és annyit mond, hogy "hát persze, de most sietnie kell". Gyorsan pörög tovább a mozgólépcső, még utólag egymásra mosolyognak.

Nyert ügy! Legalábbis annak tűnik. A férfi epedve várja a következő hetet. Aznap reggelre kinőtt egy kis férfias borosta, illatfelhőbe burkolja magát, a legszebb ingbe öltözik, csakhogy imponáljon a Nőnek, akit legutoljára láthat egy pillanatra... mert úgy véli, később sokkal többet fogja őt látni.

Elérkezik a metróhoz, elindul a mozgólépcsőn, és szemből érkezik a Nő... átkarolva egy ízig-vérig férfias, elegáns, amolyan üzletember típusú férfival, s vállára hajtja fejét. A férfi csak nézi, nézi, nézi, hátha rosszul lát, és azonnal végigfuttatja a fejében az eddigi összes, fél pillanatig tartó találkákat, hogy mit értelmezhetett félre.

Semmi sem stimmel. Minden tökéletesen alakult. A férfi nézi, nézi, nézi a Nőt, de a nő nem tekint fel, nem néz semerre, lehunyt szemmel pihenteti fejét a férfi vállán.

A férfi lelkileg összezuhan, és nem ért semmit. Ő hibázott? A Nő hibázott? Ki hibázott? Mi nem volt jó, amikor minden sínen volt? Mi nem volt jó, amikor mesébe illő ismerkedés lehetett volna? Vajon ez a férfiak tragédiája?