A nők ismerkedés alatt miért dühöngenek, tajtékoznak azon, és miért kérik számon, ha a férfi más nőkkel is szóba áll, miközben a férfi úgy látja, hogy valójában nemigazán csigázta fel az ominózus nőt?

A legutóbbi esetben az utcán megálltam egy régi, csinos osztálytársnőmmel beszélgetni néhány percre, és Murphy-törvénye szerint pont akkor bukkant fel az utcasarkon a hölgyemény, akivel mostanában ismerkedtem.

Viszont ez az ismerkedés nem alakult túl jól, az elmúlt hetekben nemigazán keltettem fel az érdeklődését, folyton csak és kizárólag én kerestem, és elérkezett a mi kis ismerkedésünk egy olyan fázisba, hogy úgy éreztem, untatom őt, nem vagyok számára érdekes, nem tartja érdekesnek a hobbijaimat, a világnézetemet, nem nagyon beszél magáról, folyamatosan csak én szórakoztatom őt, de már az sem annyira érdekes, és legszívesebben lekoptatna már végre.

Nem vagyok hülye, hogy futkározzak olyan szekér után, amelyik nem vesz fel, így aztán egyre ritkábban találkoztunk, magyarán hanyagolni kezdtem, de nem láttam azt, hogy hiányoznék neki. Aztán hogy összefutottunk, meglepetésemre érdekes hangnemet ütött meg, úgy beszélt szinte, mintha már egy pár lennénk. Szóval a hangvételéből leszűrtem az akaratosságot, a diktatórikusságot, és elintéztem annyival, hogy "ja hát ő az egyik szeretőm, ő a keddi ügyfelem", és közben szélesen mosolyogtam. Erre teljesen elvörösödött, azt hittem felrobban, majd egy "ja oké, akkor helló, szia" köszönéssel gyorsan elszaladt, én pedig felrántott szemöldökkel, mosolyra görbült szájjal néztem magam elé.

Szóval, tisztelt hölgyeim, ezek a kirohanások, kifakadások, vergődések, őszintén, mégis mire jók? :)