Mi a baj velem?

Úgy érzem belülről teljesen üres vagyok. Nem okoz örömet semmi. A lányokkal akikkel elmegyek randizni annyira odavannak a naplementétől, a tájtól stb. de engem ezek nem hatnak meg. Minden egyes nap rohadtul ugyanolyan. Ezt nehéz leírni, de érzem hogy milyen baszottul gyorsan telik az idő. Már bennem van, hogy eltűnök a semmiben, és vége lesz mindennek. Nem tudom elképzelni, hogy bárkit is igazán szerethetek. A családommal is olyan a kapcsolatom, hogy ők azt hiszik hogy szeretem őket, de igazából teljesen semleges vagyok mindenkivel. Csak azért becsülöm őket többre mint a többi embert mert sok közös emlékem van velük, meg felneveltek. A vicc az az egészben, hogy a lányok akikkel beszélgetek mind azthiszik hogy érzékeny vagyok. Bár igazuk lenne. Minden dolog amit csinálok az azért van hogy enyhítse ezt az ürességet. (Zenehallgatás, filmnézés, mind azért hogy elterelje a figyelmem erről az egészről.) Na most ilyenkor mit lehet tenni? Így éljek le egy egész életet? Attól félek hogy ha igazán megismerne valaki elbotránkozna és sohase beszélne velem. Viszont az az ember akinek most mutatom magam az nekem túl plasztikus, egyszerűen unalmas és nyálas, semmi kedvem folytatni. Mit tegyek? (17F)