Át lehet valami módon kapcsolni az agyműködésemet, hogy egy-egy visszautasítást ne tragédiaként fogjak fel?

Szóval kevésbé vagyok sikeres a lányoknál, mert habár elég jó a beszélőkém, és meg tudok nyílni, ha valakit megismerek, ennek ellenére nagyon visszahúzódó típusú srác vagyok.

Több visszautasítást átéltem már rövidke életem során, és mivel többet képzeltem bele az ismerkedésekbe, feltételeztem naivan a másik félről, hogy kölcsönös a szimpátia, ám a vége mind ugyanaz lett:

1. az exbarátba volt még szerelmes valójában, és egy pótlékra volt szüksége, bennem látta az exbarát tulajdonságait, végül visszament a volt barátjához,

2. már nem volt szerelmes, sőt, ki nem állhatta a volt barátját, ám felfedezett bennem olyan tulajdonságot, ami a volt barátjára is jellemző volt (pl. olyan jelentéktelen dolgok, hogy természetfotózás iránti érdeklődés, és a volt barátja is természetjáró volt)

Az ismerkedésünk ilyen apróságokon akadt fenn végül, amiről mondhatni nemigen tehettem, és mégis teljesen összeomlottam amiatt, lelkileg megviselt.

Otthon anyukámék mindig féltettek az élettől és olyanokkal riogattak egész fiatal korom óta, hogyha kirepülök a családi fészekből, senkitől sem várhatok segítséget, és még a legjobb barátaim is akkor fognak belém rúgni, amikor segítségért nyújtanám a kezem. Nem alakult így, mert van 3-4 nagyon jó barátom és többször is kisegítettük egymást a sz#rból. A munkatársaim között is vannak nagyon készséges emberek. Szóval egyáltalán nem olyan az élet, ahogy azt a szüleim lefestették nekem, és mégis bennem maradt a kudarctól való rettegés érzése, mert folyton azt tömték belém, hogyha valamiben elbukok, akkor évek alatt, száz jótettel sem hozom helyre azt.

Meg lehet szabadulni ettől az ördögi körből valahogy, ebből a frusztráló érzéstől, hogy ne fogjam fel a kudarcokat világkatasztrófaként?

(24/F)