Miért csak barátként tekintenek rám a nők?

Nem tehetek róla ilyennek születtem. Nem vagyok túl szép, de kifejezetten ocsmány sem. Nem vagyok sportos, de le tudok nyomni egy 12 órás műszakot egy gyárban. De eddigi életem során legtöbbször azzal hajtottak el a lányok, hogy: „Jaj, te olyan kedves meg okos fiú vagy, de sajnos csak barátként tudok rád gondolni.” Feltételezésem szerint az a baj velem, (aztán vagy így van, vagy nem) hogy otthonülős idealista vagyok. Ha komolyabb témákra terelődik a szó, rögtön előbújik belőlem a szónok és filozofálni és különböző lelki mélységekben kezdek turkálni. (Nagyobb mennyiségű alkohol hatására már arról is beszéltem egyszer, hogy a szegényített urán lőszer hogyan égeti át magát egy páncéllemezen.) De ha nem így tennék, úgy érzem, hogy átverném szerencsétlen lányt. Mert hát… ilyen vagyok. Szerintetek feltétlenül hagyjak fel az elveimmel, mert így soha az életben nem lesz barátnőm, vagy csak ilyen esetekben egyszerűen nagyképűnek tűnök? Vagy mi van…