Szerintetek mennyire igaz az az, hogy aki görcsöl sokkal kevesebb eséllyel talál társat, és aki ezen nem görcsöl, annak sokkal könnyebb? Nektek hogy sikerült ellazulnotok?

Ez 100, nem: 110%-ban igaz. Ha belegondolsz, nem nagy ördöngősség.

Aki borzasztó görcsösen be akar csajozni/pasizni, az bizonyítani akar magának és a környezetének, hogy ő maga is elég jó. Azt akarja, hogy elfogadják, hogy szeressék, hogy tartozzon valahová, és ne érezze kevesebbnek magát azoknál, akiknek van párjuk. Ez önbizalomhiány.

Mit okoz ez? Ha eleve az a kérdés számodra, hogy elég jó vagy e ahhoz, hogy meg tudj szerezni egy csajt, akkor az másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy szerinted önmagadban kevés vagy hozzá, ezért elkezdesz kompenzálni, erőlködni, hogy jobb legyél. Ennél fogva a viselkedésed természetellenes lesz, amivel csak rontod az esélyeidet, hiszen a görcsösség és az erőlködés érződik az emberen. Ráadásul mivel eleve az önbizalomhiány volt a problémád, ezért minden elutasítás még rátesz egy lapáttal, hiszen ösztönösen azt hiszed, hogy még az erőlködés is kevés volt. Pedig valójában az cseszett el mindent.

Ez eddig csak magának a kapcsolatnak a kialakulásában gátol, de egy párkapcsolat még kevés ahhoz, hogy valódi társat találj magadnak. Csakhogy az az ember, aki úgy érzi, hogy kevés ahhoz, hogy megszerezzen egy ember, automatikusan úgy gondolja, hogy nagyon-nagyon meg kell becsülje azt, ami jut neki. Ennél fogva ha végül összejön egy párkapcsolat, abba még görcsösebben fog kapaszkodni, mert fél, hogy ha ezt elbukja, nem lesz másik. Ellenben valódi lelki társat találni kib**ott nehéz, így könnyen lehet, hogy akit talált az az ember sem neki való - főleg, mivel eleve úgy szedte össze, hogy nem önmagát adta hozzá.

Ekkor viszont előáll az a helyzet, hogy a saját idejét és energiáját pazarolja azért, hogy etessen egy már eleve döglött kutyát. Nem lesz boldog a párkapcsolatban, mert nem a megfelelő emberrel van, és ráadásul a párkapcsolaton belül hozott döntései sem jók, mert a félelem és az önbizalomhiány mindent eltorzít. Egy ilyen párkapcsolat viszont még tovább rombolja az ember önbecsülését és önbizalmát.

Ellenben ha nem az alapján ítéled meg saját magad, hogy elfogad e valaki, akkor nem érzel kényszert arra, hogy becsajozz, maximum szándékot. Ekkor el tudod fogadni, ha nem jön össze, így a viselkedésed pozitív lesz és természetes. Ha leülsz beszélgetni egy csajjal/pasival, nem fog remegni a térded, nehogy elronts valamit, magabiztos és laza leszel. Ha előrébb jut a párkapcsolat, akkor nem fogsz attól félni, hogy egyedül maradsz, ezért képes eldönteni, neked mi a jó, és nem fogod azt gondolni, hogy be kell érned azzal, ami van.

Gimis koromban ezt egy az egyben átéltem, de akkor még nem értettem. 15-16 évesen nagyon szerettem volna barátnőt, ezért minden csajjal szemben igyekeztem jó arc lenni, izgultam és éjjel nappal azon járt az eszem, hogy sosem lesz csajom. A folyamatos kudarcok miatt elment az önbizalmam, irigykedtem azokra, akiknek volt csajuk. Aztán egyszer csak kattant bennem valami: kell ez nekem? Kell nekem, hogy megpróbáljam adni a tökéletest, csak végre elmondhassam, hogy van csajom? Rájöttem, hogy k**va jól érzem magam egyedül, és kell a halálnak barátnő. Majd lesz, amikor lesz. Szabadjára engedtem magam, nem voltam jó fej, sőt: inkább bunkó voltam.

Erre mi lett? Jöttek a pozitív visszacsatolások. A csajok kezdtek el kezdeményezni nálam. Mondom, oké. A legelső az helyből akkora égés lett, mint a szar, mert még akkor is bennem volt az, hogy ha jön, akkor fogadjuk el, nem néztem, milyen. Bár nem hajszoltam, örültem neki, hogy végre akadt valami. Na ott megtanultam azt, hogy ennek semmi értelme. Bebizonyítottam magamnak, hogy vannak nők akiknek kellek, de most már jöjjön egy olyan, aki nekem kell. Ha kezdeményezett is nálam csaj, nem éreztem kényszert arra, hogy éljek a lehetőséggel, és nem is akartam, hogy összejöjjön a dolog.

18 éves koromban aztán megismertem egy csajt. Vele szemben valahogy a görcsösség utolsó szikrája is eltűnt. Vele ismerkedni, beszélgetni egyszerűen totál magától értetődő volt, az elejétől fogva a helyén volt minden (leszámítva, hogy az egyik legjobb cimborám halálosan bele volt zúgva, de ez másik sztori). Azóta eltelt több, mint tíz év, de a csaj még megvan, csak egy kis változás állt csak be: azóta úgy hívom, hogy a feleségem...