Szerintetek ebből a (lenti kisregényben kifejtett) helyzetből hogyan lehetne szabadulni?

Sziasztok! Egy eléggé ellentmondásos helyzet megoldásához kérném a segítségeteket: Felvettek az egyetemre, el is kezdtem. Később, amikor már nem az volt a legfőbb problémám, hogy melyik épületrészben is van egy adott terem, és hogy időben beérjek az előadásokra, a mindenkori hallgatóságot kezdtem el szemlézni. Észrevettem, hogy elég gyakran van közös órám egy másik karra járó, de valószínűleg hozzám hasonlóan elsőéves lánnyal. Üzemszerűen nálam pár sorral előrébb szokott ülni, így egy nem betűrendes, hanem egyénileg feliratkozós jelenléti ívről a nevét is sikerült megtudnom. Facebookon rákerestem, meg is leltem, de lényegében semmit sem sikerült így megtudnom róla, nagy nyilvánossággal alig-alig oszt meg valamit. Amit mégis, az egybeesett a korábbi benyomásaimmal, valóban egy elsőéves, _nem_ p_a r t y_ku_rv @ , a maga baráti körével jól szórakozó, de kifelé kissé zárkózott lányról van szó. Nálam 3 évvel idősebb, üzleti szakközépiskolát végzett, míg én egy kisváros gimnáziumában „tanultam” – töltöttem az időmet, soha egy szót nem tanultam és így is simán megvolt a 4-es szint, most egyetemen ki is derült, hogy semmit sem tudok, érdekes lesz így a vizsgaidőszak. Időnként vissza-visszalátogattam a profiljára, de ott újat nem leltem, egészen addig, amíg egy szép napon a csoporttársak és a kollégiumi népek jelölése-visszaigazolása révén azt nem tapasztaltam, hogy van egy közös ismerősünk. Így már az ismerőseinek ismerőseivel megosztott, nem túl gyakori posztjait is láttam, az újonnan elérhető adatok között találtam egy érdekes bejegyzést: ”Családi állapot Egyedülálló”. Ezt az a tény, hogy a posztjainak nincsen feltűnően gyakran visszatérő férfi lájkolója, kommentelője, megerősíteni látszik. (Vagy éppen fatális tévedés, vannak olyan korrektek, hogy nem mindenki előtt nyálaznak? Viszont akkor is illene, hogy legyen közös képnek...) Műszaki iskolában a lány már önmagában ritkaság, ő még pluszban gyönyörű és szabad is?

Ez az (elvi?) egyedülállóság minden gond okozója.

Korábban azt gondoltam, hogy mivel még azt se tudom róla, hogy hány éves és hogy egyáltalán szabad-e, így csak álmodik a nyomor, de azóta egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy előadáson őt bámulom, táblára pillantva meg jön a w t f, később a koleszban rendes jegyzet másolása. Hétvégén volt úgy, hogy indokolatlan mennyiségű fa felhasogatásával csaptam el az időt, az egyszerű mechanikus munka nem adott túl sok átgondolnivalót, így gondolataim nem is kalandoztak el az ő irányába. Egy nekem elvileg opcionális konzoltációra is rendszeresen járok, de főleg azért, hogy láthassam őt, az ottani anyag másodlagos.

Idáig egy nagyjából szabványos eset volna, de már adódott több olyan eset, hogy akár beszélgethettem is volna vele, viszont ilyenkor valami félelemfélét éreztem (félreértés ne essék, _nem_ ronda, nem az esetleges utólagos rémálmoktól féltem, sőt, igazából nem is tőle, valamiféle általánosabb jellegű félelem volt), így a lehető legrövidebb úton (jegyzetbámulás, szükségtelen WC-látogatás, …) menekültem a szituációból. Nem tudom hová tenni ezt, mostanság már napjaim legkedvesebb része az éjszaka, mert ilyenkor nem ezen jár az agyam. Lassan teljesen felőröl a magány, jelen helyzetemen tovább rontani már sehogy sem lehet, én mégis félek a megoldáshoz vezető út legelső lépése előtt…

E félelem eredeztethető volna abból, hogy az eddigi legkomolyabb kapcsolatom a kollégiumi, gépenkénti garantált 60/25Mbps-os Internet. Ennek egy elvi megoldása volna, hogy mintegy előgyakorlat jelleggel megpróbáljak felszedni random valakit. Nem sikerülne, felesleges idő- és pénzpazarlás. Viszont ha a sokadik (nagyságrendileg kb. 60-70.?) nekifutásra mégis sikerülne, azon sem nyerek: az a helyzet állna elő, hogy van valaki, aki legalábbis megtűr, viszont én meg szinte minden nap látnám, hogy igazából nem is őt akartam, ez egy kényszer”megoldás” eredménye. Minden nappal nő annak az esélye, hogy az eredeti választottam társat talál magának, én meg közben mással töltöm az időt. Ezzel a tudattal esélytelen, hogy bárki mellett huzamosabb ideig boldog lehessek, így eljönne az a pont is, ahol meg kellene mondani neki, hogy igazából nem jelentett semmit, csak mintegy párkapcsolati próbapadként kihasználtam. Igen nagy eséllyel jobb híján fanyalodott rám, úgyhogy az alapból sem túl nagy önbecsülését ezzel még jól meg is törném… Az idejét adná nekem, én meg kidobnám. Finoman szólva is nem kicsit inkorrekt eljárás, így nem játszik.

Az egyetlen lehetséges útnak az látszik, hogy őszintén megvallanám neki az érzéseimet és az elutasítással gyorsan rövidre zárom a kérdést. Ez az út viszont azért zsákutca, mert mostanság ő az egyetlen fény az életemben. Visszás helyzet, de hétvégenként már a hétfőt várom, mert többek között akkor van közös óránk. Megfigyeltem, hogy azokon a napokon, amikor láthatom, elenyésző számú kivételtől eltekintve már jóval az ébresztő megszólalása előtt ébren vagyok. A reménytelen remény ad erőt a túléléshez, a vizsgaidőszak márpedig a túlélésről szól. Igazság szerint most is az integrálással kellene foglalkoznom, nem légvárak kergetésével, de sehogy sem tudok összpontosítani, márpedig ha félévkor ban lesz, az még rosszabb, mintha elmondtam volna, mert akkor már jó eséllyel többet nem láthatnám.

Bele kéne törődnöm végre, hogy nekem a pizzásdobozok düledező tornya és a netes p0rn0’ maradt? Hogyan tudnék elvonatkoztatni tőle, ha szinte nap mint nap látom, ezzel akaratlanul is eszembe juttatja, hogy mekkora csőd az életem? Nem vagyok kigyúrt izom_állat, inkább egy alapból is visszahúzódó (most meg rá is dolgozik még valami) született vesztes. Hosszú távon nem tudnám megfizetni, hogy bárki is „szeressen”. Autóm az ugyan van, de a Kispóknak nem felszereltsége a sunamágnes, így ez sem segítség. Nem tudom, hogy a lányok miért szeretik, ha valaki csak kihasználja és porig alázza őket, de mint fentebb kifejtettem, ez távol áll tőlem, így ez sem vonzóerő.

Igazából tudom, hogy magam leszek, mégis Szfvár utcáin végigsétálva a sok párt elnézve valamiért újra-újra kiújul a remény, hogy ez lehetne máshogy is. (Tudom hogy nem, ez valami ösztöni eredetű lesz) Ezt a reményt kellene valahogy végérvényesen kiirtani, hogy átadhassa végre a helyét a beletörődésnek, és ha boldogan már nem is, legalább nyugodtan folytatódhasson az életem.

Azoktól, akik vették az időt és a fáradtságot, hogy az eddigieket végigolvassák és ellentmondásosságának ellenére főbb vonatkozásaiban értelmezni is tudták, az lenne a kérdésem, hogy mennyiben (nem) értetek egyet a leírtakkal, mit tennétek még hozzá és ebből a helyzetből szerintetek hogyan lehetne a legcélravezetőbben szabadulni?

A segítő szándékú válaszokat előre is köszönöm, a trollok pedig szívjanak gázt.