Lanyok, van itt olyan aki "rut kiskacsabol" hattyuva valt? (Bovebben lent)

Öhm... mondjuk én? Igazából külsőre mindig szerencsés voltam. Sosem voltam túlsúlyos, és az arcom is olyan volt, mint most. Viszont sosem sminkeltem, rohadt visszafogott, szerény és nyuszi voltam, tele önutálattal, önbizalomhiánnyal meg depresszióval. Egy okos, de szürke kisegér voltam zéró baráti körrel.

Aztán azon kívül, hogy nyilván 7-8 évvel idősebb vagyok, másabb a stílusom, a munkám, és elkezdtem rendszeresen edzeni, maga a külsőm nem változott sokat. Annyi változott a fentieken kívül, hogy magasról szarok rá, hogy kinek tetszek és kinek nem, és ez - hidd el - minden terhet levett a vállamról. Sokkal jobb kedvem van, pozitívabban látom a világot, és jobban szeretem magamat, szebbnek látom magam és sokkal több pozitív gondolkodású embert vonzok be az életembe.

Sokat számít, hogy hány éves vagy, ha még nem estél át azon az életkoron, amikor keresi az ember magát, akkor egyáltalán semmi gond. Ha pedig igen, akkor csak annyi, hogy kicsit talán nehezebben fogadja el a környezeted, ha sokat változol, de viszont tudatosabban tudod önmagadnak kialakítani a célt, ahová el akarsz jutni.

Én mindig is a csendes kis stréber voltam - nem voltam kifejezetten csúnya, de szégyenlős? Semmit nem bevállalós? Prűden öltözködő? Pipa, pipa, pipa. Szívem mélyén éreztem, hogy más szeretnék lenni, valaki szexisebb, nőiesebb, valaki, aki után megfordulnak az utcán... De a barátom, akivel tizenhét évesen kezdtünk járni és szerencsére csak majdnem mentem hozzá, váltig hajtogatta, hogy neki úgy tetszek, ahogy vagyok, kis szolidan, ne legyen nekem erős sminkem meg testre simulós ruhám meg fekete hajam... Kaptam egy külföldi ösztöndíjat, és a távolban pár hónap alatt rájöttem, hogy ha vele maradok, néhány éven belül tipikus kis falusi asszonyka leszek, aki a kerítésig megy el, otthon várja az urát a kajával, a bevásárlást meg melegítőban intézi. Ráment a három és féléves kapcsolat, ami egy időben úgy tűnt, a világom közepe - csakhogy rájöttem, hogy én nem abban a világban akarok élni. Hiába szeret ő engem, ha nem enged az lenni, aki lehetnék. Több hónapig elhúzódott a civódás, sértődések sorozata, féltékenykedés az ő részéről, zsarnokoskodás, alkudozás - tizenöt kilót híztam. (más probléma is volt, de ez a része is jelentősen számított nekem) Végül kimondtam hogy nincs tovább és onnantól új időszámítás kezdődött. Azonnal megvettem a fekete hajfestéket - jó döntés volt, imádom, jól áll, és ez igazán én vagyok. Elkezdtem futni, edzeni - márciustól augusztusig lement tíz kiló, a többi nehezen akar eltűnni, de már egyáltalán nem vészes, sőt. :) Vettem egy csomó dögös, egyedi ruhát, kísérleteztem és rájöttem hogy imádom a sötétvörös körömlakkot (mivel már nem rágom a jófiú miatt a körmeimet, szép hosszúak is), és a hogy nagyon dögössé tesz, ha nem csak bézsszínűt merek használni a szemhéjamon. Természetesen megvolt a kötelező rosszfiús kalandom is még odakint - mit is mondjak, egészen új sztenderdjeim vannak ;)

Kisregény off, a lényeg, hogy ma már igenis megfordulnak utánam az utcán, és nem azért néznek, mert csúnya vagyok. Az vagyok, aki mindig is lenni akartam. Ehhez az kellett, hogy ne féljek elszakadni mindentől - és mindenkitől - aki visszaránt abba, amiben nem érzem jól magam. Lehet mondani, hogy önzőség - de ha az is, egészséges. Egyszer élünk, és én nem otthonkában akarom végigélni a fiatal éveimet. Most jól érzem magam.

Általános iskolában egy senki voltam. Nem mint alak, mert a személyiségemmel az osztály legmenőbb lányai közé tartoztam. Hanem én éreztem magam senkinek.

Olyan lányok voltak körülöttem, akik akarva-akaratlanul "belémverték" hogy csúnya vagyok. Mind-mind korán érő típusok voltak, egy "barátnőm" már 12 évesen fiúzott és sminkelte magát. Engem akkoriban még nem érdekelt az ilyesmi, tök jól elvoltam, de ők elhitették, éreztették velem hogy ez így nem oké..

Nagyon csúnyának éreztem magam. A suliból a fiúk észre se vettek, a mosdó tükrébe bele se mertem nézni a barátnőim jelenlétében, mert tudtam, olyan szép úgysem vagyok mint ők. Önbizalomhiány? Enyhén...

Pedig nem velem volt baj. Illetve de, mert nem foglalkoztatott a külsőm akkoriban. Ami talán normális is volt, hiszem 12 évesen ne sminkelje magát az ember lánya.. De ezt akkor nem így éreztem. Csak azt tudtam, hogy én "nyomibb" vagyok.

Alig vártam hogy kiszabaduljak onnan.

Mikor gimibe kerültem (eljöttem 6 osztályosba) minden megváltozott. Csak én nem. Vagyis a külsőm nem. Csak a gondolkodásmódom. Tudtam, hogy nem akarom rosszul, mellőzve érezni magam. Én akartam lenni a fiúk kedvence. Megváltozott a gondolkodásmódom, és elhatároztam hogy jó külsőm lesz.

És sorban észrevettek a fiúk. Sőt, az összes férfi tanárom felfigyelt rám, pedig 7.-es voltam.. Nem is értettem.

De ezek hatására nagyon megnőtt az önbizalmam. Kicsit túlságosan is.... Erősen elkezdtem magam sminkelni, vasaltam a hajam és kiszedtem a szemöldököm. Borzasztóan néztem ki. Csak akkoriban valahogy behoztam a "lemaradást". Mindezt hetedikben!!

Kicsit le kellett nyugodnom és átgondolnom a dolgokat. Túl hirtelen jött a "siker".

8.-ban kezdtem el visszaváltozni. Megnőtt a szemöldököm és nem sminkeltem magam.

9.-es koromra értem el a mostani külsőmet. A hajam megnőtt a magasságommal együtt, csak a súlyom nem gyarapodott. Az általános iskolás barátnőim közül én vagyok a legvékonyabb. És a legtermészetesebb. Alig használok sminket. Normálisan öltözködöm és rátaláltam önmagamra.

Ők mindannyian rossz irányba változtak. Szinte az összes festi a haját, megrajzolja a szemöldökét és kiteszi a mellét.. Műköröm, szolis bőr stb.

Rájöttem, hogy egy valami nekik hiányzik. És az a szépség. :) Ami bennem mindig ott volt, még természetesen is. Csak ezt nem vettem észre a többiek hatására. Mert nem volt meg hozzá a kellő önbizalmam.

De az új környezet segített magamra találnom és mertem változtatni. Illetve utána visszatalálni önmagamhoz.

Ők csak sminkek és menő cuccok segítségével lehetnek "valakik", de én egy sima farmerben a sima hosszú barna hajammal is szép vagyok. Ők nem.

És habár nem "rút kiskacsából lettem hattyú", mert sokak szerint mindig is "hattyú voltam, de én belül régen nem éreztem magam annak. Mert mellettük a rút kiskacsát is előbb találtam szépnek mint saját magamat. De ugye minden fejben dől el. A suliváltás után kezdődött meg az én "fejlődésem". :) És 2 év alatt hattyúvá értem lélekben. És ez látszik most a viselkedésemen és a kisugárzásomon is. Remélem sokáig maradok még hattyú.. :)

Ez az én történetem. :)

16L