Könnyen el tudtad fogadni a külsőd?

Nem volt könnyű. Mindig is kövér voltam, egészen ovis korom óta. Az iskolában rengeteget csúfoltak. Depressziós lettem, és kikönyörögtem otthon, hogy magántanuló lehessek. Az érettségit is így tettem le évekkel ezelőtt.

A középiskola elhagyása után kezdtem elfogadni magam. Megtaláltam azt, ami tetszik magamon. A hajam és a szemem nagyon szép, az arcom is jól néz ki. A többi nem is érdekel már, ahogy mások véleménye sem. Mindenki azt gondol, amit akar. Persze még mindig rosszul esik, ha beszól valaki, de hamar túllépek rajta.

Nemrég kiderült, hogy több olyan betegségem is van, ami hozzájárult a túlsúlyomhoz. PCOS, pajzsmirigy-alulműködés, inzulinrezisztencia. Az is kiderült, hogy az utóbbi kettőt már gyerekkoromban diagnosztizálták, ajánlottak a leleten gyógyszert is, de se a szakorvos, se a háziorvos nem szólt, hogy szedni kéne. A szüleim nem értették a leletet, csak bevitték a háziorvoshoz, gondolták úgyis elmondja a lényeget. Én meg még gyerek voltam akkor, és csak mostanában került a kezembe a lelet, ezért is mentem el megint orvoshoz.

Szóval nem volt egyszerű, de most már sokkal több az önbizalmam, és nem az alapján ítélem meg az értékemet, hogy hogy nézek ki. Másoknál se a külsőt nézem, hanem a belső értékeiket és a tetteiket.

Nagyon nehezen fogadtam el a külsőmet. Ez nagyban függött attól, hogy nem tartozom arc felépítés szempontjából a standard, modellekhez. Ha megnézed a kifutón folyton csontos, erős vonású nők vannak, míg nekem mindig (vékonyan is) pufi arcom volt, szelíd vonásokkal, karakteres orral, és nagy, de nem megszokott formájú szemekkel.

Igencsak sokáig volt testképzavarom. Nagyobbnak láttam az orromat, a számat úgy hittem túl nagy és csüng, lóg. A fogazatom rémes. Az oldal nézetem pedig... egyedi.

És kamaszként nem örültem az egyediségnek. Mert miért is tettem volna? Csak azt láttam, hogy másabb vagyok mint a többiek, és mivel introvertált személyiség is vagyok, ezért magamba mélyedve, barátok nélkül, könnyen emésztettem a külsőm miatt magam. A kevés barátom, aki volt, persze az ellenkezőjét mondta, de nem hallgattam rájuk.

Aztán véget ért a középsuli-rémálom. Fogszabályzásra jártam (járok), és sokkal szebbnek látom így magam. Mióta kirepültem az iskolapadból úgy érzem sokkal boldogabb vagyok, és ennek hatására sokkal többet mosolygok, és sokkal több embert ragad el a külsőm. Megtaláltam önmagam, amit a suliba nem tudtam volna, ahol tele volt az épület csontkollekciókkal, és agyon sminkelt vinnyogós libákkal. Komolyan mondom... nálunk az volt a divat, hogy ha egy lány rossz jegyet kap, vagy valamit nem kap meg az anyjától vinnyog, hisztizik, drámázik nyilvánosan.

Szóval.. összességében 18 év kellett az önelfogadáshoz. De ehhez tonnányi önismeretre volt szükségem, és elhagyjam azt a környezetet, amely destruktívan hat rám.

Most... szépnek tartom magam néha. Nem mindig, és sokszor nehéz nap után lekarmolnám a bőrt az arcomról. De igyekszem mostmár nem öngyűlöletbe merülni.

Na, de persze voltak más dolgok is segítettek: megtaláltam a bőrtípusom, illetve a termékeket amik jól hatnak rám. Ez sokat segített, mostmár nem vagyok pattanásos szinte soha. Az utóbbi évbe 10 kilót fogytam - bár nagyrészt a stressztől. Ennek ellenére, sokkal jobban érzem magam, plusz a BMI által tökéletesnek mondott súlyba tartozom. Imádom, hogy mostmár azt hordok amit akarok. Ehhez hozzátartozik az is, hogy bár kifejezetten nem látszanak az izmaim, erős vagyok, mely megmutatkozik ha olyan a helyzet.

Végezetül mások véleménye...?

Nos, a páromé érdekel. De nem mindig. Most is megtaláltam álmaim lábbelijét, mely szerinte borzalmas. Ennek ellenére büszkén hordom. Mások véleménye pedig nem izgat. Rég rájöttem, hogy mindenkinek nem fogok tudni megfelelni, akkor pedig miért is adnék idegenek szavára?

A barátaim úgyse szólnak meg, mert tudják, hogy ha netán egy gönc tetszik nekem és jól érzem magam benne, akkor ők a boldogságomat akarják. A fogszabi után ki se akartam nyitni a szám, de azt mondták, hogy tök jó és feldobja a kinézetemet teljesen - sok erőt adnak mostmár.

Én még mindig azon az úton vagyok, hogy elfogadjam a külsőmet.

Összességében szépnek tartom magam, viszont vannak olyan dolgok, amiket nagyon nem szeretek magamon, de rájöttem, hogy sok mindenen tudok változtatni, amin pedig nem lehet, kár rajta stresszelni.

Vékony vagyok, kicsik a melleim, ezért többször csúfoltak már, és rengeteg olyan ruha van, amit nem vehetek fel. Nemrég híztam pár kilót és ha még tudok hízni 4-5-t, akkor súlyra és mellméretre is meg leszek elégedve szerintem. Nem szeretem a fogaimat, de nemsokára lesz fogszabályzóm, így ezen is tudok javítani. Az orromat kicsit nagynak tartom, viszont rájöttem, hogy egyedi, nem nagyon láttam ilyet másnak.

Régebben nagyon sokat számított mások véleménye, de egyre inkább kezdek magasról tenni rá. Nem úgy akarom leélni az életem, hogy folyton azt nézzem, másnak mi tetszik.

Vannak napok, amikor szépnek látom magam és vannak, amikor csúnyának. De nálam a pohár félig tele van, ezért a csúnya napok a hamisak, és azokkal nem kell foglalkozni. :D Olyankor kevesebbet nézek tükörbe és ennyi.

Úgyis jön még "szép nap", a barátom meg minden nap annak tart, ennyi nekem elég.

Rajta kívül más véleményét tiszteletben tartom, de nem hat a hangulatomra, mivel természetes, hogy mindenkinek más tetszik.

szerencsére mindig is szerettem a külsőmet, picit talán túl hiú is vagyok. vannak persze olyan dolgok, amik annyira nem tetszenek, pl narancsbőra fenekemen és combomon, de ez nem olyan jelentős dolog a szememben, ami befolyásolná az önelfogadást segít, hogy rendszeresen szoktam edzeni, és tényleg igaz, amit mondanak, hogy a rendszeres sport javít az önbizalmon. még ha külsőben nem is hoz akkora változast, az érzés, hogy teszek magamért, az egészségemért, valahogy tuningolja az önbizalmam.

amiben biztos vagyok, hogy sokat számított, hogy nagyon támogató családom van, nem volt soha divat egymás külsejére beszólogatni, a dícséret volt a jellemző és ezért nagyon hálás vagyok. sok önbizalomhiányos embernél azt látom, hogy akár a legközelebbi családtagjai is erősítették benne, hogy valami gond van a külsejével, cseszegtették, hogy duci vagy nem elég lányos.annyira jó lenne leszokni egymás ledegradálásáról.

biztosan az is számít, ha gyerekkorában csúfoltak más gyerekek valakit a külseje miatt. kiskoromban engem is volt, hogy kigúnyoltak, de nem a külsőm miatt és nem is tartósan, így szerencsére az sem hagyott bennem különösebb nyomot.

a húgom is pont abban a környezetben nőtt fel mint én, nem csúfolták igazán semmivel és világéletében szép volt, ő mégis elégedetlen a külsejével és gyakran semmilyennek vagy csúnyának látja magát, nem tud magával megbarátkozni. szóval tényleg nagyon összetett ez az egész, érdekes rajta elgondolkozni, jó kis kérdéskiírás :)