Hogy lehet felregisztrálni arra a nyavalyás Pottermore-ra, és ha már nem lehet, miért nem lehet, és miért csak az angol anyanyelvűek részesülnek jó dolgokban ezen a világon?

Azért mert g kiegészítő funkciói:

segíti a

fészeképítőanyag – gurámifélék (Anabantidae), pikóféid: (pl.: pontyfélék)

ktenoid (pl.: sügéralakúak)

Egyes halak pikkelyei kicsinyek (pl.: angolnafélék, csíkfélék), csökevényesek (pl.: tüskés pikó), sőt egyes fajokon egyáltalán nincs pikkely (pl.: tüskésharcsa[5]), míg más halfajokon a pikkelyek összenőhetnek csontlemezekké (pl.: porcos- és csontos vérteshalak, páncélosharcsa-félék).

A halakat többnyire a rájuk jellemző típusú pikkelyek borítják. Mivel a különböző halcsoportok pikkelyei igen különbözőek, ezért a pikkelyképlet fontos halhatározó képlet. Ehhez a képlethez a hosszanti és keresztirányú pikkelysorok megszámlálásával jutunk. Például a ponty (Cyprinus carpio) oldalvonali pikkelyeinek száma 37, fölötte 6, alatta szintén 6 pikkelysor található – pikkelyképlete tehát 37 - 6/6.

Érzékelés [szerkesztés]

Szag- és ízérzékelés [szerkesztés]

Valamivel a száj fölött helyezkedik el a fejen található egy vagy két orrnyílás, amelyek a szaglógödörben (orrüregben) folytatódnak. A két szaglógödör az állkapcsosoknál (Gnathostomata) jelent meg az ordovícium időszakban, az állkapocs nélküli halaknak csak egy központi orrnyílásuk és szaglógödrük van.

A szaglógödrök belsejében található a szaglóhám, melynek elrendezése olyan, hogy úszás közben a víz átáramlik rajtuk, sőt a fejlettebb halak ezt az áramlást bizonyos izmaikkal szabályozni is képesek.

A szaglást és ízlelést illetően a halak vízi életmódjuk miatt különleges helyzetben vannak. Ízlelni, - szagolni is tudják az ízeket - lényegében csak a négy főcsoportot képesek: az édes, savanyú, sós és keserű ízt. Ezt a négyféle ízcsoportot viszont olyan hígításban is megérzik, amire az ember ízlelőszervei messze nem reagálnak. A gázokhoz kötődő vegyi szagingereket a halak nem képesek érzékelni, azonban a négy alapízen kívül más szaganyagokat is képesek felismerni. Ismeretes, hogy a rajban élő halak olyan anyagokat választanak ki, amelyek a rajt együtt tartják; például a fürge cselle (Phoxinus phoxinus) esetében a megsebesült rajtársak testnedvei menekülési reakciót váltanak ki a rajból. Az ízekkel kapcsolatos vegyi ingereken kívül a hőmérséklet változásait is képesek az orrban érzékelni.

A legtöbb hal esetében a szaglógödröknek nincs kapcsolatuk a szájüreggel. Az legősibb haltípusok szaglógödrei vakon végződnek, azonban a fejlettebb halaknak oldalanként egy elülső és egy hátulsó orrnyílásuk van. Ezen halak esetében a víz az elülső és a hátulsó nyílásokat összekötő csatornákon áramlik át. Más a helyzet a belső orrnyílású tüdőshalaknál (Dipnoi). Náluk az orr hátsó nyílása összeköttetésben van a garat felső részével, úgy, mint a négylábúaknál (Tetrapoda). Ez jelentős evolúciós újítás volt a szárazföldi gerincesek kialakulása szempontjából.

A régebbi feltételezések szerint az ősi „négylábú halak” két, hátulsó orrnyílásai vándoroltak az évmilliók során a garat felé, és így alakult ki a szárazföldi gerincesekre jellemző mai nazális felépítés. Ha ez valóban így történt, akkor az orrnyílásoknak valamikor át kellett vándorolniuk a felső fogsoron, illetve az annak anatómiailag megfelelő struktúrákon. Erre nézve azonban bizonyítékot sokáig nem sikerült találni. Az alsó devonból származó, a kínai Yunnan tartományban megtalált leletek azonban eloszlatták az utolsó szkeptikus hangokat is. A Kenichthys campbelli (Zhang Miman, 1993)[6] névre keresztelt, a szárazföldi gerincesek egyik közvetlen elődjeként számon tartott őshalról sikerült bebizonyítani, hogy az evolúciós kirakójáték egyik hiányzó darabja. A rekonstruált fosszíliákon a hátsó orrnyílás nem a külvilágba és nem is a garatba nyílik, hanem a fogsor egyik résébe szájadzik. A Kenichthys egy tökéletes átmenet, olyan mint egy pillanatfelvétel a törzsfejlődés egy addig még ismeretlen korszakából.

A szájnyílás elhelyezkedése, mérete és alakja szintén igen változatos, az adott faj életmódját tükrözi. A halak szájállásának főbb típusai:

körszáj (pl.: ingolák)

végállású (pl.: lazacfélék)

felső állású (pl.: csukaalakúak)

alsó állású (pl.: harcsaalakúak)

csúcsba nyíló (pl.: pontyalakúak)

Látás [szerkesztés]

A nyálkahalak látószerveit egy bőrréteg fedi, valamint náluk még nem jelent meg a szemlencse és a szivárványhártya sem, ezért képlátásra nem képesek. Emellett azonban kültakarójuk is tartalmaz fényérzékeny receptorokat.

Az ingoláktól kezdve a fejlettebb halak páros és általában nagy, oldalállású fejlett hólyagszemekkel rendelkeznek, amelyek segítségével képesek a képlátásra. Mivel szemeik a fej két oldalán helyezkednek el, látótereik alig vagy egyáltalán nem fedik egymást, térlátásuk nincs. Szemeik külön-külön is mozgathatók.

Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a halak szeme nagy és jól fejlett. Közeli látásra vannak berendezve, nagy távolságba nem látnak el. A szemlencse kemény, gömb alakú és a görbülete nem változtatható, messze előre áll, úgyhogy a fény minden irányból áthatolhat rajta. A fénynek a szemfenékre való gyűjtése a lehető legnagyobb mértékű. A szemfenékbe sokszor fénylő kristályok vannak beágyazódva, és ezek a macskaszemhez hasonlóan biztosítják a gyenge fény teljes kihasználását. A szem szaruhártyája lapos, kevéssé ívelt. Mivel a szem a közeli látásra van berendezve, nagyobb távolságokra egy külön izom segítségével kell alkalmazkodnia, amely a lencsét közelíti az ideghártyához. A fogaspontyalakúak (Cyprinodontiformes) közé tartozó négyszemű halak (Anablepidae) szemének felépítése egyedülálló. Náluk a szaruhártyát és a pupillát a kötőhártya egy szűkülete két egymás fölötti részre osztja, ami lehetővé teszi, hogy a víz fölött és alatt egyaránt jól lássanak. A megvilágított parti szakaszokon és a sekély vizekben élő halak szemei a legfejlettebbek, az ilyen fajoknak jól fejlett képlátó képességük is van. A kísérleti állatok még mértani ábrák és betűk megkülönböztetését is megtanulják. A színérzékük fejlett. A halak látják a színeket, de nem mindegyiket és a színárnyalatokat sem tudják megkülönböztetni. Azonban a halak látása az emberi szemnek láthatatlan ultraibolya sugárzásra is kiterjed. A környezethez való alkalmazkodás tehát maga a látás (szemek) közvetítésével megy végbe, ez a tulajdonság a megvakult halaknál elvész. Például a pontylazacfélék (Characidae) közé tartozó vak mexikói barlanglazac (Astyanax mexicanus), amelyek egész teste halvány rózsaszínű, mivel náluk nincs pigmentképződés.

Tapintás [szerkesztés]

Bővebben: oldalvonal

A halak a tapintóérzékük segítségével képesek a hőmérsékletkülönbséget, fájdalmat, érintést, a vízáramlást, a saját, illetve az idegen testektől eredő mozgást érzékelni. A halak testének egész felülete tele van mechanoreceptorokkal, amelyek az idegrostok végződései lévén, a felhámból kinyúló apró ostorszerű pálcikák segítségével továbbvezetik az érintéstől és rázkódástól származó ingereket. Az receptorok egyes helyeken tömegesem fordulnak elő, így a fejen, a szájban és a száj környékén, a bajuszszálakon és az úszókon.

A fejlettebb halak többségén egy meghatározott vonal mentén sorban állnak a pálcika formájú receptorok, amelyek a bőr és a pikkelyek alatt vékony, nyálkával telt csatornában foglalnak helyet. Ez az oldalvonal (linea lateralis)[7], amely a vízben élő gerincesek jellegzetes térbeli távtapintó szerve. Ez a szerv összekapcsolódik a fejben található belső füllel, melynek részei egyebek között a hártyás labirintus, a félkörös ívjáratok és a fülkő (otholit). Maga a labirintus apró csontocskák lánca, az úgynevezett Weber-féle készülék. Ez a csontos halaknál összeköttetésben áll az úszóhólyaggal.

A halak elektromos szervei [szerkesztés]

Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Vázrendszer [szerkesztés]

A sügér csontváza

A halak csontváza 3 részre tagolható: koponyaváz, tengelyváz, farokúszó váza. A koponya agykoponyára és arckoponyára oszlik. Az agykoponya az agyvelőt és az érzékszerveket védi, az arckoponya a garat, a szájüreg és a kopoltyúk csontozatát alkotja. A koponya legtöbbször szilárdan kapcsolódik a gerincoszlophoz és nem lehet mozgatni. A tengelyváz a gerincet és a hozzá kapcsolódó szerveket (úszókat) tartalmazza. A farokúszó farokcsigolyákkal kapcsolódik a gerinchez.

Úszók és helyváltoztatás [szerkesztés]

A Lampanyctodes hectoris külső anatómiája. 1. kopoltyúfedő; 2. oldalvonal; 3. hátúszó; 4. zsírúszó; 5. faroktest; 6. farokúszó; 7. farok alatti úszó; 8. fotofórák; 9. hasúszók; 10. mellúszók.

Bővebben: úszó (anatómia) és úszóhólyag

A kezdetleges halak, mint például a nyálkahalak (Myxini) és az ingolák (Petromyzontida) csak farokúszóval rendelkeznek, az angolnaalakúakhoz (Anguilliformes) hasonlóan kígyózva mozognak. Számos kihalt őshalnak is csak farokúszója volt. Ezek a halak is kígyóztak, vagy a cápákhoz (Selachimorpha) hasonlóan csak a farokúszójukkal hajtották magukat, de azokkal ellentétben nem távolodtak el nagyon a tengerfenéktől.

A porcos halak (Chondrichthyes) sűrűsége még mindig nagyobb mint a vízé, de nagy méretű májukkal csökkentve a sűrűségüket, és széles, merev, oldalstabilizátorként működő mellúszóival kihasználva a felhajtóerőt képesek rá, hogy tartósan magasra ússzanak a vízben. De még így is elsüllyednének, ha nem hajtanák magukat folyamatosan. A cápák testük hullámzó mozgásukkal és erős farkcsapásokkal hajtják magukat, akár őseik. A rájaszerűek (Batoidea) kifejlesztettek egy energiatakarékosabb módszert: szinte teljesen a felhajtóerőre hagyatkoznak. Testük lelapult, farkuk elcsökevényesedett, mellúszóik oldalirányú háromszögekké nagyobbodtak, melyek hullámzó mozgásával hajtják magukat előre.

A csontos halak (Osteichthyes) megoldották a sűrűség problémáját: kifejlesztették az úszóhólyagot. Az úszóhólyag egy előbél eredetű gázzal telt szerv, a tüdő evolúciós őse, amely a csontos halak fajlagos sűrűségét hivatott csökkenteni. Ez sokkal hatásosabb, mint a porcos halak mája, ráadásul gáztartalma szabályozható. Számos csontos hal esetében elcsökevényesedett, de szövettani megfelelője mindenhol megtalálható.

A sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába tartozó csontos halak végtagjai tulajdonképpen álvégtagok. Náluk az uszonyok nem egyebek, mint úszósugárrá módosult, meghosszabodott pikkelyekből álló és hártyával összekötött lemezek sora. A halak úszóinak többé-kevésbé fejlett támasztóvázuk van. A páratlan úszók úgynevezett úszótartókon nyugszanak, amelyek a sugarasúszójú halakban mélyen benyúlnak a testbe és laza érintkezésben állnak a gerincoszlop tövisnyúlványaival, de nem kapcsolódnak össze a csontos vázzal.

A sugarasúszójú halak mozgástípusuk szerint az alábbi csoportokba oszthatók:

angolna típus: rugalmas, megnyúlt halakra jellemző kígyózó mozgás.

makréla típus: egyenes mozgású, kitartóan úszó halak, a test merevsége miatt nehezen vesznek hirtelen fordulatot és lassan gyorsulnak.

bőröndhal típus: a test merev, a hullámzó mozgás kizárólag a farokúszóra korlátozódik.

tonhal típus: a farok sarló alakú, amely örvényképződést csökkenti. Vékony és merev faroknyél jellemzi e halakat, ezért ők a leggyorsabb úszók, viszont a hirtelen gyorsulásra nem képesek, mivel a farokúszó felülete viszonylag kicsi.

pisztráng típus: hirtelen gyorsulásra képesek, mivel a farokúszó széles és lapos, viszont a farokúszó kitartó úszásra nem alkalmas, mivel nagy az örvényképződés.

csuka típus: rugalmas testük hirtelen, lökésszerű kirohanásokat tesz lehetővé. Ez a lesből támadó ragadozó halakra jellemző.

íjhal típus: mivel apró táplálékot fogyasztanak melyekhez pontos és összehangolt mozgásra van szükség, ezért jól kormányoznak, viszont lassan úsznak.

A sugarasúszójú halakkal ellentétben az izmosúszójú halaknál (Sarcopterygii) a páros úszókat csontok támasztják meg, úszósugarai kétoldalt kapcsolódnak a belső csontos vázhoz, nem a gerincoszlophoz. Ezek a úszók már valódi végtagoknak számítanak. Ebből alakultak ki az evolúció során a négylábúak (Tetrapoda) lábai.

Táplálkozás, emésztés [szerkesztés]

A ragadozó halak szájüregében fogak találhatók. Ezek a táplálék megragadására szolgálnak és ránőtt fogak (állkapocs felszínére nőtt hegyes képződmények; nincs gyökerük)A növény- és mindenevő halak szájüregében nincsenek fogak. Gyomor csak a húsevő halak tápcsatornájában találhatók. A legtöbb halra jellemző, hogy bélcsatornájuk kloákában végződik.

Gázcsere [szerkesztés]

Kopoltyúk a törzstől elválasztott tonhalfejen, hátulnézetben

Bővebben: kopoltyú és labirintszerv

A halak az életműködésükhöz szükséges oxigént a vízből veszik fel. A gázcsere, azaz az oxigénfelvétel és a keletkező szén-dioxid leadása kisebb részt bőrön át, nagyobb részt a kopoltyún (branchia) keresztül történik. Azonban egyes halak képesek az oxigént közvetlenül a légkörből is felvenni.

A ma is élő kezdetleges halak (nyálkahalak, ingolák), és a kihalt állkapocs nélküli őshalak kopoltyúja egyszerű felépítésű. A test két oldalán elhelyezkedő egy vagy több lyukszerű kopoltyúnyílás egyszerű kopoltyúzsákokban végződik.

A fejlettebb kopoltyúval rendelkező halak kopoltyúk vázát speciális csontok, a kopoltyúívek alkotják. A kopoltyúívek a porcos halak halak többségénél csupaszok, azonban a csontos halak és a porcos