A pendrive meg az ssd hasonlóképpen működik?

Mondhatjuk, hogy a félelmek sok esetben alaptalanok, de az tény, hogy a NAND lash chipek cellái véges számmal írhatók felül. Ez a szám nagyon változó lehet a chip milyenségétől (adattárolási felépítés, gyártástechnológia stb) egészen 1000-től 100.000-ig!

Ha a régi 8GB-os pedriveod újraírhatósága csak 3000, az is közel 24TB írásra elegendő...nem gondolom, hogy ennyi adatod írtál volna rajta (ha minden egyes nap teleírod, akkor is több, mint 8 évig bírhatná elméletben). Emiatt SSD-k miatti para is gyakran alaptalan, igaz erősen függ a felhasználástól is, mert ezért egy háttértárat komolyabban szoktak/lehet gyűrni, mint egy kis adathordozót. Persze, amikor megvette az ember régen a méregdrága SSD-t, akkor nagyon féltette, meg túlvigyázta, de szerintem a mai világban már sokkal több a gyakorlati tapasztalat és sokkal alacsonyabbak az árak. Én 8 éve még 35 ezerért vettem egy 60GB-os meghajtót (ami még most is vígan üzemel a gyerek gépében 93%-os kondícióval és kb 15TB írással a háta mögött) és köszöni jól van. A kis HTCP-ben meg fél éve vettem egy 120GB-os modellt 7 ezerért. Ezek teljesen alap meghajtók, de az adott gépekben teljesen alap napi felhasználást kell kiszolgálniuk. A jobb SSD-k több száz TB írást is elviselnek papíron és a wear leveling gondoskodik az egyenletes cellafáradásról, azaz a kapacitás ne csökkenjen az idő előrehaladtával (a gyakrabban használt cellákra fix adatokat mozgat és a kevesebbet használt cellákat terheli és ezt így automatikusan kezeli a vezérlő....ezeken felül egy SSD-ben vannak általában tartalék cellák és/vagy olyan chipekkel is ki van egészítve, amik sok írást képesek elviselni (SLC).

Összegezve igen: egy pendrive-t is el lehet használni (nem jellemző, az ember előbb elhagyja, lecseréli vagy egyszerűen tönkremegy) és az SSD írás para meg a legtöbb esetben (nem alaptalan, de) tényleg csak felesleges paranoia...

Nem az a baj, ha valaki nem tud valamit, hanem ha úgy osztja az észt, hogy lövése nincs a témáról.

A pendrive, szilárdtest-meghajtó ("SSD"), meg memóriakártya mind a félvezető alapú háttértárak közé tartoznak. (Nevezik még elektronikus tárolási elvű, vagy memória-alapú háttértáraknak is azért, mert nem fény vagy mágnesesség, hanem elektromos áram segítségéven írnak rá adatokat, illetve technikailag távoli rokonok a ROM memóriákkal.)

Ezek közös tulajdonsága, hogy mozgó alkatrészt nem tartalmaznak, ezáltal potenciálisan gyorsabbak és energiatakarékosabbak, mint más elvű társaik. (Persze, ez inkább a használt technika kifinomultságától függ, de az elvi lehetősége megvan, hogy a többinél gyorsabb, és energiatakarékosabb legyen.)

A három fő kategória (SSD, pendrive, memóriakártya) közötti különbség röviden:

- memóriakártya: csak az adathordozót tartalmazza, meg némi nagyon alap elektronikát. Külön meghajtó (kártyaolvasó) kell a használatához, amit persze sokszor a számítógépbe/telefonba eleve beleépítenek.

- pendrive: gyakorlatilag egy kártyaolvasó és egy memóriakártya egybeépítve. Előnye, hogy ő maga egyben a meghajtó is, tehát nem kell a használatához egyéb hardver, hátránya pedig, hogy ha az elektronikája megpusztul, akkor nehéz kinyerni a flash-chipből az adatokat. És a tapasztalat alapján a pendrive-ok hamarabb döglenek, mint az SD-kártyák.

- SSD: mint a pendrive, csak jóval több adatot tárol, jóval kifinomultabb elektronikával, emellett állandó, belső tárolónak lett tervezve, és kevéssé szereti a hordozgatást.

"nem úgy vettem észre mintha csökkenne a tárolási kapacitása az ssd-től meg mindenki fél hogy elhasználódik"

Nagyon félreértetted a dolgot.

Igen, a félvezető alapú tárak könnyen amortizálódnak. Ezek ugyanis érzékenyek az írási műveletekre. Most gondold el, ha egy SSD-re telepíted a Windowst, lapozófájllal, temp-mappával együtt, az rengeteg írási műveletnek lesz kitéve. Ezért szokták csak magát a rendszert, meg a feltelepített programokat tenni az SSD-re, a lapozófájlt, felhasználói mappákat, stb. pedig vagy egy másik SSD-re, vagy inkább merevlemezre.

Egyébként a pendrive-ra és memóriakártyára is ugyanígy igaz ez a fajta amortizáció. Sőt, a memóriakártyák többségének van is erre egy védelmi mechanizmusa: amikor érzékeli egy áramkör, hogy már nehézkesen megy az adatelérés, akkor átkapcsolja a kártyát csak olvashatóba (visszavonhatatlanul), hogy megakadályozza az írás miatti további amortizációt.

A fő ok, ami miatt az SSD miatt pánikolnak az emberek, a pendrive miatt meg nem, az az, hogy az SSD többet van nyüstölve, ezáltal valószínűleg hamarabb adja meg magát, mint a pendrive, amit csak alkalmanként dug be az ember.

A másik ok meg az, hogy a pendrive-ra ideális esetben csak mint adatHORDOZÓra tekintünk, és nem tartós adatTÁROLÓRA. Ha tönkremegy a pendrive, amivel otthonról az Excel-táblámat viszem a munkahelyre, legrosszabb esetben újra kimásolom egy másik pendrive-ra, ha tönkremegy. De ha a teljes rendszerem elszáll, az nagyobb érvágás.

(Egyébként kicsit másabb a technikájuk, ez is igaz. Az SSD-k többsége egy elemi adatcellában egynél több bitet tárol, általában 2-t, de az újjabbak már hármat. Ez jóval sérülékenyebb, mint a pendrive-ok, és a régebbi SSD-k módszere, ahol egy elemi adatcella csak "1" vagy "0" értéket tartalmazhatott.)

És nem, az amortizáció nem azt jelenti, hogy csökkenni fog rajta a hely.