Milyen betűtípussal és betűmérettel nyomtassak ha az a cél hogy később hibátlanul belehessen scannelni szöveg olvasásra mobillal?

- Nos, herczeg, Genua és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte-család jószágai. Nem, előre is figyelmeztetem, ha nem azzal a hírrel jön, hogy háborúnk lesz, ha még mindig megengedi magának azt, hogy ennek az antikrisztusnak (igazán már magam is kezdem hinni, hogy csakugyan az), minden alávalóságát és rémtetteit védelmezze, - többé nem ismerem önt, és ön nekem többé nem hűséges rabom, mint a hogy’ mondani szokta. No, de azért Isten hozta, Isten hozta. Látom, hogy szinte megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.

Így szólott az 1805. év júliusában Scherer Pavlovna Anna, Fedorovna Mária császárnő ösmert udvarhölgye és bizalmasa, a mint az előkelő és tekintélyes Vaszilij herczeget, a ki elsőnek érkezett az estélyre, üdvözölte. Pavlovna Anna pár nap óta köhögött, vagy mint ő mondotta, - grippeje volt (a grippe még új szó volt akkor, a melyet csak kevesen használtak). A délelőtt folyamán egy inas által szétküldött meghívók, minden megkülönböztetés nélkül, mind így szóltak:

„Ha önnek, gróf (vagy herczeg), nem akad okosabb dolga, s ha nem ijeszti meg nagyon is az a kilátás, hogy egy szegény betegnél töltse az estét, úgy nagyon fogok örülni, ha ma este hét és kilencz óra közt magamnál láthatom. Scherer Anna.”

- Oh! Milyen kegyetlen megrohanás, - felelt széles ábrázatának derült kifejezésével a belépő herczeg, a ki hímzett és érdemkeresztekkel díszített udvari egyenruhát és harisnyába bujtatott lábain félczipőt viselt, s a kit ez a fogadtatás legkevésbbé sem hozott zavarba.

A herczeg azon a mesterkélt franczia nyelven beszélt, a melyen nagyapáink nemcsak beszéltek, hanem gondolkoztak is, és még hozzá azzal a halk és vállveregető hanghordozással, a melylyel az előkelő világ és az udvar körében megvénült, tekintélyes emberek szoktak beszélni. Odament Pavlovna Annához, illatszerekkel behintett fényes és kopasz fejét odadugván az orra alá, kezet csókolt neki és nyugodtan leült a pamlagra.

- Mindenekelőtt mondja meg, hogy’ szolgál az egészsége? Nyugtassa meg barátját, - szólalt meg a nélkül, hogy a hangját megváltoztatta volna és olyan modorban, a melyben a köteles udvariasság és részvét mögül nyiltan kikandikált az egykedvűség, sőt a gúny is.

- Hogy’ lehessen az ember egészséges, mikor a lelke szenved? Lehetséges-e mostanság nyugodtnak lenni, ha csak egy mákszemnyi érzés van is az emberben? - szólott Pavlovna Anna. - Remélem, egész este nálam marad?

- És az angol nagykövet ünnepe? Ma szerda van. Legalább meg kell mutatnom magamat ott is, - felelt a herczeg. - Eljön értem a leányom és elvisz magával.

- Azt hittem, hogy a mai ünnepet elhalasztották. Igazán mondom, ezek az örökös ünnepélyek és tűzijátékok kezdenek már kiállhatatlanok lenni.

- Ha tudták volna, hogy ön úgy akarja, bizonyára elhalasztották volna, - szólott a herczeg, a ki, mint a felhúzott óra, immár puszta megszokásból csupa olyat mondott, a mit nem is akart, hogy elhigyjenek neki.

- Jaj! Ne kínozzon már. Nos, hogy’ itélik meg Novoszylczov táviratát? Ön mindent tud.

- Hogy’ is mondjam csak? - szólott a herczeg hideg és unatkozó hangon. - Hogy’ ítélik meg? Azt mondják, hogy Bonaparte fölégette a hajóit, mi pedig, úgy tetszik, most kezdjük fölégetni a magunkéit.

Vaszilij herczeg mindig lomhán beszélt, mint a hogy’ a színész szokta valami ócska darabban a szerepét ledarálni. Scherer Pavlovna Anna, ellenkezőleg, negyven éve ellenére is, tele volt elevenséggel és fölbuzdulással.

A rajongás szinte jellemző sajátságává lett társadalmi állásának, s néha, olyankor is, a mikor nem akart, rajongóvá lett, pusztán csak azért, hogy azoknak az embereknek a várakozását, a kik őt ismerték, kielégítse. Az a tartózkodó mosoly, mely állandóan ott játszadozott Pavlovna Anna arczán, bárha nem illett is fonnyadó arczvonásaihoz, mégis, mint az elkényeztetett gyermekeknél tapasztalható, tanuságot tett róla, hogy állandóan tudatában van annak a kedves fogyatkozásnak, a melytől nem akar, nem tud és nem is tartja szükségesnek megjavulni.

A politikai eseményekről folytatott beszélgetés közepett Pavlovna Anna egyszerre fölpattant.

- Eh, ne beszéljen nekem Ausztriáról! Lehet, hogy nem értek hozzá, de Ausztria soha sem akarta és most sem akarja a háborút. Ausztria elárul bennünket. Oroszországnak egyedül kell Európa megmentőjének lenni. A mi jóltevőnk ismeri az ő magasztos hivatását és hű is marad hozzá. Ime, ez az egyetlen, a miben én hiszek. A mi jó és csodálatos uralkodónkra a világ legnagyszerűbb szerepe vár, s őt, a ki olyan erényes és olyan derék, nem fogja elhagyni az Isten, s így meg is fog tudni felelni annak a hivatásának, hogy a forradalom hydráját, mely ennek a gyilkosnak és gonosztevőnek a személyében most még szörnyűségesebbnek látszik, elpusztítsa. Nekünk egyedül kell ezt a vértanut a vérünkkel megváltani. Ugyan kire másra számíthatnánk, azt kérdem öntől? Anglia, az ő üzleti szellemével nem érti és nem is értheti meg Alexander császár lelkének a fennköltségét. Megtagadta azt, hogy Máltát kiürítse. Minden áron valami hátsó gondolatot keres és akar felfödözni a mi cselekedeteinkben. Mit mondtak az angolok Novoszylczovnak?... Semmit. Nem értették meg, képtelenek voltak megérteni a mi császárunk önmegtagadását, a ki semmit sem akar magamagáért, hanem mindent csak a világ jóvoltáért. És vajjon mit ígértek? Semmit. Még a mit megígértek, azt sem fogják megtartani! Poroszország már kijelentette, hogy Napoleon legyőzhetetlen, s hogy egész Európa sem tehet ellene semmit... És én se Hardenberg, se Haugvitz egyetlen szavában sem hiszek. Poroszországnak ez a hírhedt semlegessége nem egyéb, mint kelepcze. Én egyedül csak az Istenben, és a mi császárunk magasztos hivatásában hiszek. Ő fogja Európát megmenteni!... - Egyszerre elhallgatott és gúnyosan mosolygott a hevességén.

- Én azt hiszem, - szólott a herczeg mosolyogva, - ha a mi kedves Vinczengerodénk helyett önt küldték volna ki, ön egy csapásra megszerezte volna a porosz király hozzájárulását, ön olyan ékesszóló. Nem adna egy csésze teát?

- Tüstént adok. Igaz, - tette hozzá, ismét lecsillapodván, - ma két nagyon érdekes ember lesz nálam: Mortemare vicomte, a ki a Rohan-ok révén rokonságban van a Montmorency-akkal, Francziaország egyik legelőkelőbb családjával. Ez is egy a derék és igazi emigránsok közül. Azután Morieau abbé, hiszen ismeri ezt a mélységes elmét? Az uralkodó is fogadta. Hiszen tudja?

- Áá! Nagyon fogok örülni, - mondotta a herczeg. - Mondja csak, - tette hozzá hanyagul s mintha csak most jutott volna az eszébe, pedig az, a mit kérdezett, látogatásának voltaképpen legfőbb czélja volt; - igaz-e, hogy az özvegy császárné azt kívánja, hogy