Mivel tudnátok nekem több lelkesedést és kedvet adni a cselgáncsozáshoz/judozáshoz/dzsúdózáshoz?

Fura kérdés ez így, belátom magam is, de az van, hogy elhatároztam már egy-két hónapja, hogy a következő tanévben, azaz szeptembertől én is elmegyek dzsúdózni, de nem teljes a lelkesedésem, mert nem mozgok eleget mostanában, de azt még amúgy sem próbáltam.

Persze erre magam is rámondanám magamra, hogy akkor minek erőltetem magam, ha nem érzem a teljes hívást rá, de abszolút elhatároztam, pláne, hogy a barátom jár és ő nagyon szereti, ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy nekem is bejön majd, hiszen két különböző ember vagyunk, de az biztos, hogy tök nagy motiváció számomra, hogy együtt edzhetek vele.

De nem csak ez, van nekem is küzdősportoló múltam, ám nagyon más, mint az övé és már nagyon rég múlt, sok évet kihagytam, és nagyon aktív és egymásnak ellentmondó érzéseim vannak az elhatározásommal. Van bennem egy nagy adag kíváncsiság is, mivel pont ezt nem próbáltam még és több küzdősportot - thai box, krav maga - úgy próbáltam ki szintén kíváncsiságból akkor, hogy csak egy évet legalább, és ha tetszik, tovább is, de ezek egyikében sem maradtam végül többet, elsősorban azért, mert nem nagyon volt kivel gyakorolnom a súlycsoportomban.

Amúgy thai won dowal kezdtem 14 évesen és vagy 4-5 évig nagyon aktívan edzettem kék övig, ráadásul akkor alig ötven kilós egyetlen lányként a többnyire száz kg fölötti és legalább dupla annyi idősek között megtanultam megvédeni magam és nem félni senkitől és semmitől, illetve megtanultam azt is, hogy amikor azt gondolom, hogy már nem bírom tovább, akkor még kétszer annyira is bírom. Ezért örökre hálás leszek nekik! Jártam még itt-ott ilyen-olyan önvédelmi tanfolyamokra is, mindegyik full kontaktos volt, azokat mind szerettem, mert szeretek küzdeni, pláne, ha van kivel. Az a baj, hogy lányként nehéz a helyzetem abból a szempontból, hogy sok fiú vagy túlzottan kímél, érzem, vagy éppen a másik véglet, érzem, hogy bosszantja a létem és nem sportszerűen küzd, hanem valami belső haragból vagy egóból, nagyon sokszor éreztem már ezt minden edzésen. Pedig én tényleg szeretek küzdeni. Gondolkodtam még az MMA-n, de azt végül elengedtem a sérülésveszélyek miatt.

Aztán összejöttem egy aikido mesterrel, aki nem tartja magát annak az aikidos szerénységének megfelelően, de azért vagy 15 éve űzi már és az idei tanévben csapta hozzá a dzsúdót is, amiért tökre lelkesedik, én meg talán irigylem is tőle egy kicsit ezt a jó érzését, szerintem ez is motivál csatlakozni hozzá, de alapból a cselgáncs is érdekel, és régóta érzem, hogy többet kell mozognom, mert nagyon elpudingosodtam...

Tulajdonképpen úgy is ismerkedtünk meg, hogy egy barátnőmmel aikidozik, aki mindig hívott, hogy én is próbáljam ki, voltam pár próbaórán, de az nem nekem való, minden alkalommal megállapítottam, mert jobban jut eszembe róla a jóga, mint a küzdősport, de persze tudom, hogy az aikido nem is akar küzdősport lenni, sokkal inkább harcművészet, sőt, az emberem szerint nem is gyereknek való, de ő valószínűleg ezért is egy nyugodt ember. Kapcsolatunk elején egyszer úgy földhöz vágtam a dodzsójában edzése után csak úgy mutiból, hogy én mit tudok, hogy azt azóta is szokta emlegetni néha, szóval én az intenzív dolgokhoz szoktam és megtanultam esni is, földharcolni is akkor még.

Nagyon jót tett nekem anno Puskár Béla stílusalapító nagymester igen szélsőségesen extra edzése, amikor edzésenként átlagos volt még a borda- vagy orrtörés régen, mondván, így tanuljuk meg megvédeni magunkat. Szerencsére én megúsztam nagyobb sérülés nélkül, de ennek is köszönhetem azt, hogy nem félek senkitől.

Nagy örömmel és könnyes szemű nosztalgiával gondolok vissza azokra az évekre, de amúgy a thai boxot is szerettem később, utána, csak azt nem benne, hogy tényleg nem volt súlycsoportomban lévő ellenfelem az adott edzőhelyen.

Egyfelől érzem a hívást és a kíváncsiságot a dzsúdó-judo-cselgáncs felé, másfelől viszont valami visszatart, de lehet, hogy csak a már időskori (haha!) aggodalmam, hogy összetöröm magam, ahogy látom néha igencsak megviselve hazajönni az emberem mindenféle testi nyomokkal, pedig emlékszem, hogy én milyen baromi büszke voltam anno magamra, ha összeszedtem valami ilyet még thai won don...

Talán attól is tartok, hogy az a kb. öt év, vagy talán még több is, ami kimaradt nekem teljesen a küzdősportolásból vagy egyáltalán az aktív edzésből, helyette csak táncoltam, annak meg lesz a böjtje edzésen, de persze én is azt mondanám magamnak most, hogy még szeptemberig simán erősíthetnék, ráedzhetnék, hogy ne ilyen pudingként kezdjek neki szeptemberben...

Nem is tudom, mit várok tőletek, talán bíztatást, hogy jó lesz nekem az új edzésforma, új társaság, meg egyáltalán többet mozogni, csak nem nagyon értem magam, hogy miért nem olyan nagy a lelkesedésem, pedig egyfelől nagyon érzem, hogy muszáj kipróbálnom pont ezt, mert hiába van körülöttem brazil jiu jitsu meg mma is, rájöttem, hogy engem érdekel ez a keleti és klasszikus sport is, amelyhez némi kultúra is tartozik, tisztaság, sportszerűség, szemben az utca törvényeivel, talán tényleg csak a saját magamban való csalódásom esélye gátol a maxi lelkesedésben, hogy már nagyon rég nem vagyok húsz éves sem, pedig elvárnám magamtól, hogy olyan legyek, mint akkor voltam, pedig már a duplája is vagyok...

Talán most meg is fejtettem önmagam, hogy csak a saját magamban való csalódásom esélye tartja vissza a maximális lelkesedésem az elhatárásomhoz meg a kedvesen látott nyúzásnyomok vetik fel bennem, hogy biztos, hogy kell-e ez nekem...? Az aikidos barátnőm még járt is oda szintén egy évet dzsúdózni, és mondta, hogy nagyon intenzív fiatalok járnak oda, amitől egyfelől nem félnék, másfelől talán ez tart vissza, hogy mi van, ha nagyon megsérülök, de olyan fura ezt felfedeznem magamban, hiszen sosem voltam ilyen, sőt, pont az ellenkezője. Lehet, hogy simán csak a sok év kemény edzés kihagyása hozza magával a félelmet, hogy palacsinta lesz belőlem is rövid távon...

Talán tényleg csak előre kéne edzenem, hogy rákészüljek a szeptemberre, csak erősítéssel, az valószínűleg az önbizalmamnak is segítene és nagyobb lelkesedéssel ugranék neki, bár nem valószínű, hogy nagyon az erőn múlik ott valami, szerintem inkább a technika a lényeg meg az állóképesség, ahogy olvasgattam, mondjuk mostanában legalább bringán járok dolgozni, az némi hozzáadás az állóképességemhez, de azért éppen csak kicsit több, mint a semmi...

Meséljetek róla, hogy ti miért szeretitek a dzsúdót!