Hogy működik Amerikában a debt buying?

"Most akkor John Oliver eltüntette 9000 ember adósságát?"

igen is, meg nem is. olyan adósságot vettek majd 15 millió értékben, de kevesebb, mint fél cent/dollár áron, azaz saját bevallása szerint kevesebb, mint 60e dollárért, ami olyan régi, hogy már perelni sem lehet. azaz tulajdonképpen nem vettek semmit, mert ha csak az adós nem dönt úgy, hogy mégiscsak fizet, semmilyen legális mód nincs behajtani.

"De hogy?"

kaptak egy listát, ami most már az övék és (gondolom) letörölték. azaz innentől kezdve nem létezik. azaz senki sem fogja az adósoktól követelni.

"Hova lett akkor ez a 15 millió dollár?"

leírták. létezett akkor, amikor a kórházak (egészségügyi tartozásról volt szó) megkapták a számlájukra, meg utána a hitelintézetnél nyilvántartásban. aztán nem fizették és a hitelintézet kevesebbért eladta valakinek. a hitelintézet leírt némi veszteséget, de még mindig jobban járt, mintha semmit sem kapott volna és valami behajtó cég elkezdte piszkálni az adósokat, hogy fizessenek. ezzel el voltak egy darabig, aztán, mikor úgy érezték, hogy ez nem fog menni, eladták. kevesebbért, mint amennyiért vették. leírtak némi veszteséget és valaki más kezdte az adósokat piszkálni, aztán ők is megunták. ez ment egy darabig, majd végül Oliver-ék megvették töredék áron, ők elszámolták valami kiadásnak és ennyi.

"Kiknek tartoztak ezek az adósok? Ezek milyen adósságok?"

valamilyen egészségügyi tartozások, valószínűleg kórházi számlák, vagy hasonlók. bankoknak, kórházaknak, ilyesmi.

"Miért adná el valaki az adósságokat?"

azért, mert úgy látja, hogy így jobban jár, mintha pénzt, energiát feccölne a behajtásába, ha egyáltalán sikerülne neki behajtani. plusz vannak cégek, amik kifejezetten erre specializálódnak.

"Ez mennyire legális?"

az elv teljesen, a kivitelezés már nem annyira.

"Magyarországon van ilyen a gyakorlatban?"

legálisan nincs.

Debt buying.

Előre szólok, hogy ez egy kicsit bonyolult, és bele kell menni egy kicsit a számvitelbe és a pénzügyekbe.

Na szóval, röviden a számviteli részéről.

[link]

Csak nagyon röviden:

A számviteli mérlegnek 2 oldala van: a források illetve az eszközök. Az eszközök azt mondják, meg hogy milyen vagyona van a vállalatnak a források pedig azt, hogy ez a vagyon "kitől származik".

Na most ha egy cégnek tartozik valaki akkor az az eszköz oldalon megjelenik mint követelés (vagy befektetett pénzügyi eszköz ha 1 éven túl van a tartozás vagy hitel lejárata). A forrás oldalba most ne menjünk bele. Egy követelést pedig el lehet adni másoknak (ezt hívják faktoring-nak), valamint akár értékpapírrá is lehet alakítani amivel aztán tőzsdén lehet kereskedni. (ezeket hívják származtatott értékpapírnak (derivatíva)és ezen értékpapírpiac összeomlása volt a 2008-as válság kiindulópontja).

Szóval a követeléseket ugyanúgy el lehet adni mint bármi mást ami az eszközök oldalon van. Amerikában ez különösen nagy biznisz. Vannak cégek akik csak azzal foglalkoznak, hogy megvesznek ilyen követeléseket és aztán behajtják.

Ez miért jó nekik?

Azért, mert a cégek jellemzően olyan követeléseket adnak el amikről úgy gondolják, hogy nem vagy csak részbe behajthatók. Ezért az eredeti értéküknél olcsóbban adják el, a vevő pedig aztán megpróbálja az egészet behajtani.

példa:

xyz- tartozik "A" vállalatnak 100 forinttal.

Az "A" vállalat úgy gondolja, hogy xyz nem fogja tudni kifizetni a teljes tartozását, ezért felajánlja eladásra a követelést 60 forintért.

"B" vállalat megveszi a követelést 60 forintért, és aztán megpróbálja behajtani a teljes 100 forintot. Ha sikerül akkor ezen 40 forintot keres. Ha nem akkor nem.

Ez egyrészt jó az eladónak, mert az eladó kap egy fix összeget és megszabadul a további kockázattól. A vevőnek meg azért jó mert lehetősége van ezen pénzt keresni ha sikerül behajtani a tartozást. Az adósnak meg nagyjából mindegy, de általában rosszul jár, mert a vevő jellemzően sokkal erőszakosabban akarja behajtani a tartozást és sokkal kevésbé hajlandó kompromisszumra mint a korábbi tulajdonosa a követelésnek.

Egy kis érdekesség.

Ezt a módszert, a követelések és tartozások adás-vételét (faktoring) már Római birodalomban is használták.

A Római birodalomban az adóbevételeket adták el egy nyilvános liciten, aztán aki megvette az meg behajthatta az adót. Persze rengeteg túlkapás volt amikor egy kicsit többet szedtek be mint kellet volna.