A négyszemközti, verbális fenyegetést hogyan lehet bizonyítani - főleg ha nem volt ilyen, de megvádolnak vele - illetve mennyire veszik komolyan a rendőrök vagy az ügyészség?

Téves az arra alapított felmentő ítélet, hogy egyetlen tanú vallomása alapján a vádlott bűnössége nem állapítható meg [Be. 5. § (3) bek., 239. § (2) bek. b) pont].

A rágalmazás vétsége miatt indult bűnügyben az elsőfokú bíróság ítélete ellen a magánvádló a vádlott felmentése miatt jelentett be fellebbezést.

A másodfokú bíróság felülbírálva az elsőfokú bíróság ítéletét, észlelte, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályt sértett, ugyanis indokolási kötelezettségét nem teljesítette. Mindezeken túl az általa megállapított tényállás hiányos. Ezért az elsőfokú ítéletet a Be. 239. § (2) bekezdésének b) pontja értelmében megalapozatlan, így felülbírálatra nem alkalmas.

Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a vádlott és a magánvádló régebb idő óta haragos viszonyban vannak. A vádlott és H. J. tanú meg nem határozható időben egy italboltban találkoztak. A találkozást követően H. J. elmondotta a magánvádlónak, hogy a vádlottal beszélgettek, aki arra a kérdésére, hogy miért vannak haragos viszonyban, a magánvádlóra nézve durván rágalmazó tényállítást tett.

Az elsőfokú bíróság a vádlottat a rágalmazás vétségének vádja alól azon a címen mentette fel, hogy nincs bizonyítva a bűncselekmény elkövetése.

Az elsőfokú bíróság határozatának indokolásában utalt arra: a vádlott elismerte hogy a H. J-vel az általa megjelölt helyen és időben találkoztak, beszélgettek, ennek során azonban a magánvádló által sérelmezett kijelentéseket nem tette meg. H. J. tanú ugyanakkor továbbra is kitartott azon állítása mellett, hogy a vádlott részéről a kijelentés elhangzott.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint nem lehet tényként megállapítani azt, hogy a sérelmezett kijelentések elhangzottak. Ezt az álláspontját azzal indokolta, hogy olyan bizonyíték nem merült fel, amely akár a vádlott akár a tanú szavahihetőségét megdönthetné, a tanú vallomása pedig a vádlott tagadásával szemben önmagában nem elégséges annak bizonyítására, hogy a vádlott a terhére rótt bűncselekményt elkövette.

A Be. 5. §-ának (3) bekezdése értelmében a büntető eljárásban szabadon felhasználható minden olyan bizonyítási eszköz, amely a tényállás megállapítására alkalmas lehet. A hatóságok kötelessége a bizonyítási eszközök értékelése és annak alapján a tényállás megállapítása.

Az eljárásjogi rendelkezések nem tartalmaznak olyan korlátozást, hogy egyéb bizonyíték hiányában egy tanú vallomása bűnösség megállapítására ne lenne alkalmas.

Az iratok alapján megállapítható, hogy a vádlott tagadta a cselekmény elkövetését. H. J. tanú ugyanakkor állította, hogy a beszélgetés során a vádlott sértő kijelentést tett, amelyet ö elmondott a magánvádlónak, s azt is, hogy ez alkalommal a vádlott ittas volt. Ezt az állítását a vádlottal történt szembesítésekor is fenntartotta. H. J. tanú magát érdektelennek vallotta, állítva azt is, hogy a magánvádlót és a vádlottat is ismeri.

Az elsőfokú bíróság nem indokolta meg, hogy H. J. tanú vallomását miért nem fogadta el. Az az indokolása pedig, mely szerint nem merült fel olyan bizonyíték, amely akár a vádlott, akár a tanú szavahihetőségét megdöntötte volna, arra utal, hogy a tanú szavahihető.

Alapvetően téves az az elsőfokú bírósági szemlélet, hogy a tanú vallomása a vádlott tagadásával szemben önmagában nem elégséges annak bizonyítására, hogy a vádlott a terhére rótt bűncselekményt elkövette.

Az indokolási kötelezettség elmulasztása és ennek következtében az ítéleti tényállás hiányossága miatt az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, mely megalapozatlanság a másodfokú eljárás során nem küszöbölhető ki.

Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 261. §-ának (1) bekezdése, illetve a Be. 262. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. A Be. 275. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a vétségi eljárásban a megalapozatlanság kiküszöbölésére, miután olyan vádlott bűnösségét kellene megállapítani, akit az elsőfokú bíróság felmentett, a másodfokú eljárásban lehetőség nincs.

A megismételt eljárásban a vádlott, a magánvádló és a tanú ismételten kihallgatandók. Az elsőfokú bíróságnak a bizonyítékok értékelésekor meg kell indokolnia, hogy H. J. tanú vallomása elfogadható-e vagy sem, s amennyiben nem, úgy számot kell adni arról is, hogy e tanú miért nem tekinthető szavahihető személynek.

Amennyiben H. J. tanú szavahihető személynek bizonyul, úgy ezen tanú vallomása alkalmas lehet a vádlott tagadásával szemben a bűnösség megállapítására.