Miért van az Magyarországon, hogy az emberek úgy fogják fel az egész életet, hogy az folyamatos harcból, küzdelemből és szenvedésből áll és ennek szükségszerűen így kell lennie?

Az egyik kollégám például folyamatosan elhord mindennek mindenki mást. Mindenkit szid, de mindig csak akkor, amikor az illető nincsen jelen.

A legkedveltebb szófordulata, hogy "nem ér az a gyerek semmit!" és legyint hozzá egyet. A másik az életképtelenség, amit akkor szokott felhozni, amikor valaki jó magyar módjára nem tudja megtalálni valamiben a kiskapukat vagy nem tud valamit megoldani okosban. Biztos, hogy engem is szid a hátam mögött, mert mindenkivel ezt csinálja.

Erről a munkatársamról annyit kell tudni, hogy úgy 130 kiló lehet a 170 centijéhez és van neki egy 28 éves, értelmi fogyatékos lánya, aki körülbelül egy 4 éves gyerek szellemi szintjén lesz egész életében, amiről egy oxigénhiányos állapot tehet a születésénél.

Amikor legutóbb valakit szidott, már nagyon elegem lett belőle és megkérdeztem tőle, hogy "Józsi! Ha szerinted XY életképtelen, mert volt véletlenül egy autós koccanása, akkor a lányod az micsoda? Vagy te minek tartod magad a testsúlyoddal?"

Erre jól megsértődött és azóta sem szól hozzám. Na, erről ennyit. De amúgy ez nagy divat mifelénk, hogy a többi ember az mind hülye, csak mi vagyunk az univerzum központjai. Kicsit túl sok ebben az országban az önbecsülés szerintem...

#3

Persze, hogy szokta. Mindig azzal jön, hogy ő fiatalon így meg úgy a legkirályabb ász volt mindenben.

De nem ő az egyetlen, rengeteg ilyet ismerek.

#6

Te miről beszélsz? Szerinted normális az, amikor van egy önmagát mindenkinél magasabbrendűnek tekintő, dagadt, náci féreg, akinek van egy sérült lánya és mindenkit elhord mindenféle értéktelen söpredéknek, miközben önmagát az egekbe magasztalja?