Kádár alatt márpedig jobb volt! Igaz?

Nézd sokszor fel lehet vetni, igen, tény hogy több pontban is ahogy te fogalmazol márpedig jobb volt. Emiatt él a nosztalgia a társadalomban és sok közösségben. A dolgozó emberekben. DE!! Ma szélesebb körű árupiaccal, maga szélesebb körű piaccal, és lehetőségekkel találkozhatsz mint akkor. Egy dolog hogy akkor a kevesebb lehetőséget biztosította az államszervezet, most viszont az egyénnek, a dolgozó rétegnek maga kell a teljesítményét olyanra mintázni hogy az ugyan több lehetőséget de elérje.

Szóval figyelj, igen jobb is volt, de valamiben ez is jobb.

Teljesen mások voltak az igények.

Én '75 - ben születtem Budapesten, albérletben laktunk. Nem volt autónk, vécénk - budi az udvaron, nem volt fürdőszobánk, telefonunk, nem volt leburkolva az utca, sár volt, ha esett, nem volt mikró, nem volt mosogatógép, egy darab fekete - fehér tévé, egy csatorna, hétfőnként az sem. Nem volt déligyümölcs a boltokban - vigyázz könnyű ma erre legyinteni, mikor ma szarásig van a Tescoban - a szüleim felnőttek voltak már mikor először ettek banánt.

Nehézkes volt utazni, mert nem járt alanyi jogon az útlevél, különösen Nyugatra. De amúgy sem volt rá pénz.

A fizetés sem volt olyan eget verő, beosztással kellett élni. Fizetéstől - fizetésig. 5 - 6 évet kellett várni egy vacak szocialista autóra, egy Lada az álmok netovábbja volt.

A rendőrrel jó volt vigyázni, nem úgy volt mint ma. Emlékszem egész kisgyerekként egy szomszédunkat elvitték és valami nagyon rongy állapotba került vissza, tiszta vér volt, nem tudom mit követhetett el. Sétáltunk az utcán, megállt egy rendőrautó és kirakták, hogy velünk együtt menjen haza - gondolom tudták, hogy a szomszédai vagyunk, vagy ő mondta nekik.

Mégsem emlékszem különösebb panaszkodásra, az emberek összejártak, barátkoztak.

Persze akkor is voltak akik jól éltek, csak még nehezebb volt oda felkapaszkodni mint most.

Három évente utazhattunk nyugatra és évente szocialista országokba, de akkor utaztunk is, mert megtehettük.

Azóta jogilag hiába tehetem meg bármikor, vagy anyagilag nem engedhetem meg magamnak, vagy a munkáltatóm nem adja ki úgy a szabimat, hogy hosszabb útra mehessek. A rendszerváltásig évente jártunk külföldre, semmi extra, de azért fél Európát sikerült bejárnunk.

A rendszerváltás óta eltelt huszonhat évben pedig összesen háromszor jutottam el érdemben külföldre. Persze a "szombaton átsétálunk Párkányba sörözni" akciókat nem számolom, de azért még azzal együtt sem jönne ki az évi egyes átlag.

Továbbá, ami lényeges, hogy mi akkor sem éltünk túl jól, de kiszámítható volt az életünk, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a totális létbizonytalanság. Ma pedig ez őrli föl egészségileg a tágabb családom majdnem mindegyik tagját.