Szerintetek van összefüggés a között, hogy lassan mindenki meghal, aki átélte a második világháborút, és hogy a jobbik erősödik Magyarországon?

Bár abszolút egyetértek a 7-es és 8-as válaszokban megfogalmazott okokkal (rend iránti igény stb.), de nem tartom ezeket kizárólagosnak.

Egyetértek veled és a 11-essel is, kérdező. Ahogy telik az idő, egyre távolabb kerülünk a 2. vh-tól, egyre kevesebb élő ember emlékeztet minket rá. És teljesen más törikönyvből tudni erről (ráadásul a lépten-nyomon "szembejövő" holokamuzással, zsidózással megtetézve), mint a valóságból, mikor például a szomszéd Kohn bácsi karján láttad már a tetovált sorszámot, vagy tudod, hogy az utca végén lakó Grün néni az egyetlen túlélő a 10-20 fős családból...

Vagy hogy a saját példámat mondjam: anyai nagymamám öccse részt vett "Erdély felszabadításában", amiről máig őrizgetek egy oklevelet, holott soha nem ismertem őt. Gyerekkoromban nagymamám emlegette néha, hogy "kint volt a fronton", és hogy oda is veszett...

A könyvekben nincs fájdalom, az emberekben van.

Mi most elolvassuk például, hogy gályarabok eveztek a kereskedelmi szállítóhajókon az ókori Rómában, és már lapozunk is tovább. Meginterjúvolni nem tudjuk sem őket, sem a rokonaikat, sem senkit. Igazán belegondolni meg csak kevesen képesek abba, hogy milyen élet lehetett napi 24 órában odaláncolva a hajóhoz, kemény fizikai munkát végezni, éhezni, elszenvedni az ütéseket...

Szóval a lényeg, hogy az időbeli távolsággal csökken a személyes érintettség, és az empátia is. Így pedig könnyebb gyűlölködni, uszítani, sajnos a sok buta ember jobban vevő erre.

Sokszor "hatásos" a tényekkel való szembesülés: hallottam már "kis neonácikról", akik elbőgték magukat, miután végignéztek egy holokausztkiállítást ill. -műsort (mindkettőn volt lehetőség beszélgetni egy-egy túlélővel is), és azután teljesen megváltozott a gondolkodásmódjuk.

A másik nagymamám is beszélt a háborúról, a rettegésről: hogy el kellett költözniük, és mire visszamentek, a házukat lebombázták. (A családi szóbeszéd szerint állítólag zsidókat is bújtattak egy ideig az akkor még fiatal nagyszüleink, de ezt nem tudjuk pontosan, mert az illetékesek soha nem beszéltek róla.)

Egy ismerősöm pici gyerekként élte át (és túl) a bombázásokat egy Üllői úti nagy lakásban, és még emlékszik arra is, milyen verset mondott a belépő orosz katonáknak...

Ezek a személyes történetek mindig közelebb hozzák az egykori eseményeket.

Ha már nincsenek túlélők, sebesültek a környezetünkben, akkor eltávolodunk érzelmileg is. Persze nem mindenki, csak aki hajlamos rá.

Bocs, kicsit filozofikusra sikerült, azt hiszem, de remélem, érthető, mire gondolok. :)

Igazán szívesen. :)

(Elkezdtem írni egy újabb hosszú, "kimerítő" :D választ, de kitöröltem, mert inkább mégsem mélyednék bele a témába, mivel már a pszichológiai vonatkozásoknál tartottam...

Szóval inkább maradok röviden annál, hogy reméljük a legjobbakat. :)