Tulajdonképpen mi a gond a Szabadság téri német megszállási emlékművel?

Nem az emlékművel van baj, hanem az emberekkel. A gyűlölködés pusztulásba visz, az életre a békesség. Szabad akaratából bárki maga döntheti el, melyik úton jár. A megbékélésnek azonban van két szükséges feltétele: jellem és intelligencia. A továbbiakban csak ebből az aspektusból világítom meg álláspontomat, hogy mondanivalóm ne vesszen el a részletekben. Azokban az ördög rejlik.

Legelőször is, egyetlen jó érzésű ember sem vitathatja el a zsidók fájdalmának jogosságát. Az, amit a nácik és kiszolgálóik műveltek, jóvátehetetlen bűn. Amiért a bűnösöknek vezekelni kell, a tanulságokat pedig le kell vonni. Az előbbi igen jó hatásfokkal megtörtént, az utóbbi viszont nem. És ez a máig tartó gyűlölködés forrása.

Ugyanis a jogos fájdalom nem jog a gyűlölködésre. Tudom, tudom, az ember természetéből fakadóan e kettő szinte automatikusan együtt jár. De csak szinte. Ha nehéz is nagyon, túl lehet lépni rajta – ez jellem kérdése.

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

Akinek megadatik, hogy megbocsásson az ellene vétkezőnek, megszabadul a gyűlölettől. Aki viszont megbocsátásra képtelen, nincs erkölcsi alapja együttérzést várni fájdalmában sem. Éppen a fenti ellentéte, a „szemet szemért, fogat fogért” elv vezetett a holokauszthoz (is). Aki elfogadja ezt az elvet, azt is elfogadja, hogy egyszer cselekvője, egyszer szenvedője.

Egy szó, mint száz, a zsidóknak joguk van nem szeretni a magyarokat – ezen belül a Horthy-, pláne a Szálasi-korszakot. De gyűlölni a magyarokat, az ő fájdalmukat figyelmen kívül hagyni, gűnyolódni rajta, nos, arra nincs erkölcsi alapja senkinek.

Az intelligencia pedig ahhoz szükséges, hogy a történteket összefüggéseiben, tényszerűen, objektíven értelmezzük. Lássuk.

Magyarországot 1944. március 19-én a németek megszállták. Hitler egyúttal teljhatalmú megbízottnak nevezte ki Veesenmayert. Ez azt jelentette, hogy a magyar államiság mozgástere arra szűkült, amit a németek elfogadtak, tudomásul vettek. Romániába, Szlovákiába, Horvátországba, Olaszországba nem nevezett ki ilyen teljhatalmú megbízottat, csak a megszállt országokba. És minderre azért volt szükségük, mert a nácik is jól tudták, hogy nem csak eszmei szövetségesükként nem számíthatnak ránk egyáltalán, hanem már katonaiként sem. (Szemben a tótokkal, oláhokkal és horvátokkal, akikben megbíztak, pedig azt igencsak rosszul tették, mint kiderült.) Érdemi katonai ellenállást azonban nem tanúsíthattunk, hisz a haderő döntő része a fronton harcolt. Aki arról beszél, hogy Magyarországot nem megszállták a németek, nem ismeri a tényeket, vagy...

Persze, voltak kollaboránsok. Ők valóban bűnösök. De a magyar kollaboránsok gonoszsága nem magyarságukból adódott. Nem „magyarként”, hanem gyarló emberként követték el bűneiket. Aki másként gondolja – na, az igazi rasszista, azt állítva, az egész "magyar rassz" génjeiben eredendő gonoszságot hordoz, szemben más, nemesebb népekkel. De mindenképp téved.

Ugyanis nem csak magyar kollaboránsok voltak. Mindenütt voltak, Európában, sőt, világszerte. A német, francia, spanyol, olasz, ír, orosz, norvég, svéd, finn, dán, tót, oláh, horvát, rác, beduin – és folytathatnám a sort, horribile dictu zsidó – kollaboránsok sem fajtájukból adódóan voltak gonoszok. Nem egyes nemzetek bűnösök, jók, vagy rosszak genetikailag determináltan. Egyszerűen minden nemzetnek meg van a nemessége és söpredéke. A magyarnak is.

S egy további aspektus. A II. világháború után a bolsevizmussal kollaboráltunk. Ráadásul még készségesebben kiszolgáltuk a Szovjetuniót, mint a Harmadik Birodalmat. Na most akkor a magyar nemzet bolsevik? És a többi, bolsevizmussal kollaboráló nemzet? Megint csak ugyanoda lyukadtunk ki: a magyarság, mint en bloc a nemzet ugyanúgy nem bűnös nemzet, amint bármelyik másik. Nincs erkölcsi alapja a kollektív bűnösség elvének. A nácizmus bűneiben sem.

Végezetül. Horthy és a Kállay-kormányzat annyira náci ellenes volt, amennyire mozgásterük megengedte – s legfőképpen, eszük ágában sem volt a zsidók kiirtása. Azon lehet vitatkozni, hogy más politikát követve az mit eredményezett volna, az viszont vitathatatlan tény, hogy a nemzet érdekeit próbálták szolgálni a nácikéval szemben, azok ellenére. A nácik tisztában voltak mindezzel, ezért amikor szükségesnek ítélték, megszállták az országot. A szövetségesség innen kezdve már csak látszat volt. Német oldalról annak érdekében, hogy a lehető legkisebb erőt kelljen elvonniuk a frontokról, magyar oldalról pedig, hogy mentsék, ami még menthető. Tragikus és elmondhatatlanul fájdalmas, de a zsidóság nem volt az. Immár a nácik akarata érvényesült – és bizony ehhez a magyarok között is megtalálták kiszolgálóikat, akik ekkortól megakadályozhatatlanul egyre szabadabb kezet kaptak.

Aki tehát elég intelligens, megérti: a magyarországi zsidók pusztulása nem következett volna be, ha a németek nem szállják meg Magyarországot. A tisztességes, értelmes és művelt embert erre emlékezteti az emlékmű. De kell hozzá mindhárom.