Valaki el tudná mondani mi folyik ebben az országban?

Karácsonyi versek II.

Elindul újra a mese!

Fényt porzik gyémánt szekere!

Minden csillag egy kereke!

Ezeregy angyal száll vele!

Jön, emberek, jön, jön az égből

Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!

Szépek és tiszták legyetek!

Súroljátok föl lelketek,

csillogtassátok kedvetek,

legyetek ujra gyermekek

hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese

már nem is egészen mese.

Belőle az Isten szeme

tekint a földre lefele.

Vigyázzatok hát emberek,

Titeket keres a szeme!

Házon belül kezdi a Fidesz: az Országgyűlés Hivatala már letiltotta a Kuruc.infót

Az összes asztali gépen is elérhetetlen.

idezet

Sokat gondolkoztam azon, hogy elküldjem-e ezt az írást nektek. Ülök egy lakás nappalijában, idegen földön, és azon gondolkodom, hogy hány honfitársam teszi ugyanezt, kortyolgatva a kávéját a szabadnapja reggelén, vagy egy kemény műszak után megpihenve.

Pedig nem így képzeltük el, nem ezt terveztük tizenévesen, ott, a 90-es évek elején, amikor azt sem tudtuk, hogy mi a demokrácia, és rácsodálkoztunk a magyar feliratokra ott a Shopping City Südben vagy a Mariahilfer Straße-én. Akkor, abban az időben azt hittük, hogy pár éven belül beköszönt az „NSZK” Magyarországon, hisz ezt a példát jól ismertük - nem csak a Derrickből. És jött a 90-es évek végére a kijózanodás. Mi már „amerikai típusú” CV-t írtunk és küldtük el a HR-cégekhez, mert ez lett a trendi.

Mi voltunk azok, akik elvégezték az egyetemet, de mire elvégeztük és szakemberek lettünk, már felszámolásra vagy eladásra került az ipari háttér, ahová el tudtunk volna menni dolgozni. Szakmunkásainkat vagy kifizették vagy sem. Nehéz idők jártak akkor.

Érdekes, pedig nem akartunk mást, csak azt, hogy tisztességesen meg tudjunk élni a fizetésünkből, és dolgozhassunk, legyenek tiszta keretek, és ne azon kelljen rettegni, hogy ki tudjuk-e fizetni a villanyszámlát.

Azóta mi adjuk a társadalom gerincét. Egy semmibe vett, a végletekig becsapott, kihasznált generáció, akiket leköt a napi létbizonytalanság, és a napi megélhetésért vívott küzdelem. Sokan mondták azt, hogy nincs több idejük a szélmalomharcra, és vették a kalapjukat, elmentek.

Akár négy országból gyűlnek össze a családok a karácsonyi asztal mellé a szülői házban, hogy pár nap elteltével újra repülőre üljenek vagy kocsiba szálljanak a családtagok, és menjenek vissza, mert dolgozni kell, nincs több szabadság, Közben készül pár fénykép az unokákkal...

Itt tartunk, ide jutottunk, ez az, amit nem kell elfogadnunk!

Hiszem azt, hogy van elég erőnk és kitartásunk ahhoz, hogy felemeljük fejünket, és elkezdjünk újra bízni magunkban, egymásban, és abban, hogy nem vagyunk egy elveszett, „semmirekellő” és kisemmizett generáció. Megfogjuk egymás kezét, és felemeljük egymást, mert nem lesz másik út.

Hátunkat egymás hátának vetve elindulunk, és tesszük azt, amit tennünk kell azért, hogy gyermekeink boldogan nőhessenek fel.

Egy emigráns