Változott Ady óta valami?

Ős Napkelet olyannak álmodta,

Amilyen én vagyok:

Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,

Kegyetlennek, de ki elvérzik

Egy gondolaton.

Ős Napkelet ilyennek álmodta:

Merésznek, újnak,

Nemes, örök-nagy gyermeknek,

Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,

Nyugtalan vitéznek,

Egy szerencsétlen, igaz isten

Fájdalmas, megpróbált remekének,

Nap fiának, magyarnak.

(S az álmosaknak, piszkosaknak,

Korcsoknak és cifrálkodóknak,

Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,

Magyarkodóknak, köd-evőknek,

Svábokból jött magyaroknak

Én nem vagyok magyar?)

Nem, semmi sem változott.

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

A helyzet ma is ugyanaz.

S végezetül még egy vers, amely az én érzéseimet is tükrözi:

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,

Kínzottja sok-sok méla vágynak,

Csordát őrzött és nekivágott

A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok

Megfogták százszor is a lelkét,

De ha virág nőtt a szivében,

A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,

Gondolt halálra, borra, nőre,

Minden más táján a világnak

Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba

Társakra s a csordára nézett,

Eltemette rögtön a nótát:

Káromkodott vagy fütyörészett.